A betegeim velem együtt ünnepeltek és a karácsonyi összejöveteleken máig Aranyanyunak szólítanak

Dr. Palotásné Faragó Gabriella gyógytornász örökmozgó, örökifjú, aki a szépkorúak életét teszi gazdagabbá és egészségesebbé azzal, hogy a rehabilitáció keretében megtanítja őket a rendszeres mozgás szeretetére, nélkülözhetetlen voltára. Csoportjai lelkes tagjai szívbetegségből felépülve tapasztalják meg vezetésével a mozgás nyújtotta örömet, ők jelölték a díjra is.

Én egyszerűen boldognak születtem, úgy is neveltek, hogy mindig boldognak érezzem magam. 

Anyukámnak és nagymamámnak köszönhetem elsősorban, hogy megtaláltam azt a foglalkozást, hivatást, amitől senki és semmi nem tudott eltántorítani, még a magyar egészségügy közismert sanyarú helyzete sem. 2012-ben megkaptam az Aranyanyu-díjat, ami még jobban megerősített abban, hogy jó amit csinálok.

A betegeim, akik  jelöltek, velem együtt ünnepeltek és minden évben a karácsonyi összejöveteleken máig Aranyanyunak szólítanak. Azt gondolom, ha hittel, humorral, szeretettel, nagyfokú empátiával, pozitív életszemlélettel fordulunk a munkánk, esetemben a betegek felé, teljes az elégedettség, a siker. Ez az érzés áthatja a magánélet mindennapjait is, határozottá, magabiztossá, boldoggá tesz. Ezt éreztem legtöbb 'Aranyanyu testvéremen' is. Boldogok, mert szeretik azt, amit csinálnak. 

Amit a jelenlegi munkámról elmondhatok: Az elmúlt időszakban ugyanúgy folyt a szívbetegek mozgásprogramja, egészen a pandémia kezdetéig. A „maradj otthon” időszakban Skype-on foglalkoztam azokkal, akik  elakadtak a mozgásban, vagy csak simán egy kis pszichés támogatásra volt szükségük. Júliustól újraszerveződött a csapat kissé megcsappant létszámmal, és most sajnos a helyzet újra kedvezőtlen irányba fordult. Bízunk benne, hogy ez hamarosan ismét javulni fog  Amit még mostanában közösen csinálunk: ágyneműt, törölközőt, unokák által kinőtt ruhákat gyűjtünk egy kedves barátnőm által vezetett gyermekotthon részére. 

Hogy mit adnék tovább?

A siker nem feltétlen azon múlik, hogy vörös vagy jeles diplomát kapunk fiatalon, hanem hogy higgyünk önmagunkban, kellő alázattal, szeretettel, humorral forduljunk a betegeink felé. Egyrészt azt érzem, hogy a betegek jóléte, öröme mindennél többet ér. A nyugdíj összege viszont nem tölt el megelégedettséggel. A megalázó kifejezést túl enyhének érzem. Bár a tíz éven át kapott százhúszezret most megemelték újabb húszezerrel, azt gondolom, ez még mindig messze van attól, amit kapnom kellene. 

Az ünneplésre jelen helyzetben nem látok sok lehetőséget, viszont szívesen gondolok az időnkénti találkozók, díjátadók hangulatára. Remélem, lesz még módunk hasonló hangulatban összejönni, együtt lenni!

A 2012-es díjazott, kisfilmje: