„A díj egész életemben hatással lesz rám, és a gyerekeimre. Útmutatás válhat belőle.”

Dr. Kenessey Andrea, kardiológus, 2012-ben kislányaival vett részt a díjátadón és maga is úgy izgult, mint egy gyerek. Az elismerés szakmailag és emberileg is megerősítette abban, hogy jó úton jár. Kórházi munkája mellett az azóta eltelt években még intenzívebben dolgozott szívügyén: a mellrák megelőző, felvilágosító munkában több ezer nőt tudtak edukálni, vagy a rehabilitációban támogatni mellrák- túlélő társával, Balassa Gabival együtt, a Nem vagy Egyedül- Mellrákfórum Alapítvány keretein belül. Fáradhatatlan és elkötelezett orvos, aki soha nem engedi el a rá bízott betegek kezét.

Pontosan hol, hogyan mit dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Néhány hónapja változott a szakmai életem. Alig egy éve neveztek ki főorvossá a kórházban, mégis úgy döntöttem tavasszal, hogy a családot helyezem előtérbe, és felhagyok 20 év után a fekvőbeteg ellátásban végzett munkával. Gyermekeim még iskolások, ha nem kórházban dolgozik az ember, akkor jobban tervezhetőek a napok. Részben maradtam a közegészségügyben, egy budapesti kerületi szakrendelőben rendelek, valamint magánrendelésem is van. Többet tudok itthon lenni, a munka kiszámíthatóbb és kevesebb stressz ér. De őszintén megmondom, hiányzik a kórházi munka, a kórházi betegek.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? Hogyan reagált  a környezeted,családod, a munkatársaid, a főnökeid?Számodra mit jelentett akkor és mit jelent most?

Amikor jelöltek az nagyon jó érzés volt, és azzal nem is nagyon foglalkoztam, hogy majd nyerek-e. Amikor azonban ott voltunk a döntős gálán, fontossá vált, hogy megkapjam az elismerést. Nem is magam miatt, hanem a gyerekeim miatt. Úgy éreztem, ez nekik lesz egy fontos információ, egy fontos élmény, hogy jó, anya a kórházban nem keres sokat, meg sokat is dolgozik, de önzetlenül tesz olyat az emberekért, a betegekért, amit más nem tesz meg és ezt mégis valahol elismerik, és egy díjat kap érte. Ez nekik lehet egy olyan üzenet, amit tovább lehet vinni, amire építeni lehet, ami egy egyértelmű értékrendet mutat. Emlékszem az akkor éppen írni tanuló lányom szórólapot írt kézzel, és az iskolájában osztogatta, olyan büszke volt rá, és emlékszem a lányaim csillogó szemére, amikor kimondták a nevemet a díjátadón. Ezek életre szóló élmények. Mind a mai napig, és azt gondolom egész életemre hatással lesz rám, és a gyerekeimre. Nekem,- de azt hiszem minden aranyanyunak - az önértékelésemet, az önbecsülésemet növelte a láthatatlan munka elismerése. Ahogy telik az idő, ez a díj, és a hozzá tartozó kis Aranyanyu-család folyamatosan erősíti ezt a jó érzést az emberben. Tudniillik, hogy nem vagyunk egyedül.  És ebben a nárcisztikus világban nagyon szükségesek az ilyen pozitív visszajelzések.

Van olyan- bármi, szakmai, magánéleti változás - amit úgy érzel, hogy ennek az elismerésnek köszönhetsz? 

Hosszú ideig nagyon intenzív munkát végeztem a mellrák prevenciós munkában. Alapítványt hoztunk létre, facebook oldalt, tanácsadó oldalt. Az Aranyanyuk révén nagyon sok helyre elmentem felvilágosító munkát végezni. A kórházban, ahol dolgoztam az onkológiai osztállyal együttműködve hoztunk létre betegklubot, segítettük a frissen diagnosztizált betegeket, képzést szerveztünk háziorvosoknak. De a Richter Egészségváros programba is kezdeményezésemre került be a mellrákprogram, ahol külön sátorban fogadva az érdeklődőket nagyon sok emberhez jutottunk el. Ugyanígy a Szigetfesztiválon, ahol évek óta végezzük a felvilágosító tanácsadó munkát. A díj nagy energiát és plusz lehetőségeket kínált erre a karitatív munkára. S a Terézanyuhoz is kapcsolódtam az által, hogy Balassai Gabi, aki társam ebben az önkéntes munkában, Terézanyu győztes volt, így összekapcsolódott a két díj is.

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett? Szerinted mi a közös az Aranyanyukban?

Van akit már előtte is ismertem, ő hozzá szoros kötelék köt (Kovácsné Tóth Hajni),de azokhoz kerültem különösen közel, akik velem egy évben voltak döntősök. De felnézek nagyon sok Aranyanyura, Almássy Mónika Kórház Sulija olyan fantasztikus teljesítmény, amire mindannyian büszkék lehetünk,de én nagyon. De sorolhatnám a többieket is, Kelemen Editet Kecskeméten pl. Minden Aranyanyura jellemző az empátia és ahogy az EMBEREKhez hozzáállnak akár orvosok , pedagógusok akár egészségügyi szakemberek vagy szociális munkások. Nagyon elfogadóak, türelmesek, mindezt szakmailag felkészülten. Szerethetőek. Jó emberek a szó valódi értelmében.

Mi a jelentősége- a saját meglátásod szerint!- a hivatásodnak, szerinted, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak? Te konkrétan mit adnál tovább?

Jó orvos csak jó ember lehet, mondta valaki s ezzel maximálisan azonosulni tudok. Utódomnak ezt mondanám, valamint, hogy tudd magad megvédeni, erre nagyon nagy szükség van. A jó emberek érzékenyek, s ezáltal sebezhetőbbek is,ezért fontos az „önvédelem”. Tanuld meg és tanítsd az asszertív kommunikációt. Add tovább, amit tudsz, amit megszereztél,ezt is elmondanám az utódomnak,ez a dolgunk. Legyél empatikus ember, és elfogadó, ha valami nem rajtad múlik, ne csüggedj. 

Szerinted mi jelenthetné/ számodra személyesen mi jelenti a munkád méltó elismerését?

Az erkölcsi elismertség az anyagi elismertséghez kötődik a legtöbb esetben. A kettő együtt lenne a méltó elismerés. Az is igaz, ha az anyagi elismerés meglenne, még nagyobb energiát tudna az ember olyan hasznos tevékenységekre fordítani, mely nem a munkája része, de mégis nagy jelentősége van. A prevenciós munka, a fiatalok edukálása, a betegek gyakorlati oktatása, a beteg szempontok bemutatása az egészségügyi dolgozóknak mind ilyen. Minden egyes köszönöm, amit aktuálisan kap az ember a betegtől, az elégedettség, az, hogy újra és újra engem választ, vagy ajánl a rokonának - ez mind- mind méltó, pici elismerés. Korábban már mondtam, nekem fontos, hogy a gyerekeim lássák, hogy az a munka, amit végzek mitől különleges, és ezért sok ilyen apró visszajelzést igyekszem velük megosztani, és ők is elismerik a munkámat.

Milyen viszonyok között dolgoztál a járványos időszakban ? Mi az, amin feltétlenül változtatnál?

A tavaszi járványos időszakban még a kórházban dolgoztam, kevesebbet voltam itthon, de mindkét gyerekemnek voltak folyamatosan online órái így kevesebb feladat hárult ránk. Én elszeparálódtam a családtól, amikor hazajöttem rögtön “kimosakodtam”. Kis feszültséget okozott a védőeszközök korlátozott volta, és, hogy még nem ismertük annyira mivel állunk szemben. A férjem homeoffice-ban dolgozott, itthon volt, sokat tudott segíteni. A nagylányom pedig segítette a kisebbik lányomat is. Az őszi második hullámban sajnos megfertőződtem, s velem együtt a kisebbik gyerek is, elkülönültünk a többiektől. Nem volt könnyű időszak fizikálisan és pszichésen sem, de túl lettünk rajta. Nagyon hiányoztak már a betegek, és nagyon jó érzés, hogy azóta is folyamatosan kifejezik, hogy ők is aggódtak értem. 

A 2012-es Aranyanyu filmje, itt látható: