“A díj megmutatta, hogy sok olyan ember van, aki szívvel- lélekkel, erején felül viszi a vállán segítő hivatását”

Simon Csilla pár nappal ikerfiai születése után kapta meg az Aranyanyu díjat- kétséges volt, hogy egyáltalán részt tud- e venni. De természetesen részt vett, mert már négyfiús anyaként, és azóta is mindenből kiveszi a részét: szinte emberfeletti munkabírása van és végtelen mennyiségű szeretet lakik benne: most már nem idősgondozóként dolgozik, és vesztünkre nem hazánkban: óvónőként dolgozik Németországban egy Rajna- menti kisvárosban. Az ott élő magyaroknak egyesületet szervez, családtagjai néha Merkel asszonynak hívják, annyi feladatot visz a vállán a közösség érdekében.

Hol, hogyan mit dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

2012 óta Németországban élünk a családdal, egy Rajna menti kisvárosban Speyerben. Amikor a díjat kaptam, éppen az ikrekkel voltam várandós, és államvizsgára készültem, sűrű volt az életem. Most óvónőként dolgozom szociálpedagógiai végzettséggel. Itt elismerték a szociális munkás végzettségemet szocpednek, így tudok ezzel már öt éve félállásban dolgozni. A város, amiben élünk turisztikailag is érdekes hely, közel több iparvároshoz. Viszonylag sok magyar van itt és a környéken is.

Amikor a díjat megkaptam, még nem tudtam, hogy költözni fogunk. A nagycsaláddá válás hozta meg a döntést: RSV vírus fertőzést kaptak az ikreim, és több ebből adódó probléma volt velük. 2012 tavaszán felismertük, hogy az ikrekkel olyan költségeink vannak, amelyek miatt a jövőnk elég kilátástalannak látszott. Barátaink már korábban is hívtak bennünket, de ez az új helyzet adta meg a végső lökést a döntéshez. Már nem tudtunk mihez nyúlni, a tartalékunk elfogyott. Egy fizetésből négy gyerek kiadásait nem tudtuk finanszírozni, különösen az ikrek problémái miatt. Mikor nekivágtunk, csupán 1-2 évre terveztünk. Úgy gondoltuk, ha a nagyfiunk megtanul németül, az már nyereség, de a költségeink nem csökkentek. Maradtunk, mert itt biztosabbnak láttuk a megélhetésünket. Én úgy látom, otthon életművészek az emberek. Az első két évben itt azon csodálkoztunk, hogy van megtakarított pénzünk. Nem volt könnyű kijönni, sok tortúra volt, de nem bántuk meg. Egy normál mentalitású ember itt meg tud élni, ha dolgozik, és nincsenek alapvető megélhetési gondjai. Saját lakásban élünk, eladtuk az otthoni házunkat, vettünk egy kicsit, és férjemmel nagyon sokat dolgozva lakhatóvá tettük. Tavaly egy nagyobbat vásároltunk, mert kinőttünk. Szerencsére stabil, jó kapcsolatban élek, nagy próbatétel az országváltás: fontos, hogy stabil legyen a párkapcsolat. Szerencsés vagyok, hogy a férjemmel támaszai vagyunk egymásnak. Én viszem a több terhet a gyerekek körül, a logisztikát, mert ő reggel megy, este jön, én érek rá hozni-vinni a gyerekeket. Alapvetően a biztos pont a társam itt kinn, erős kötelék van köztünk.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj?

Nekem nagyon jó érzés volt a díj, nem is találom rá a szavakat, hogy leírjam. A díj felértékelődés volt, olyan közösségbe tartozni, mint az Aranyanyuk, az csodálatos érzés. Van a portré videómban egy idős néni, pár éve meglátogattam, mikor hazamentünk. Nagyon büszke volt arra, hogy ő is szerepelt benne. De emlékszem, a főnököm is nagyon büszke volt rám. Miután kijöttünk Németországban, egy magyar orvoshoz mentem egy alkalommal vizsgálatra és még ő is azzal fogadott, hogy „Csilla, maga nem valami magyar női egyletben volt díjazott vagy ilyesmi?” Ha Aranyanyu díjról beszélünk, akkor igen, legyen női egylet - válaszoltam.

Amikor kijöttünk, a segítő oldalam nem tudott érvényre jutni, sőt magam szorultam segítségre, engem kellett kísérgetni helyi szervekhez, mert nem tudtam a nyelvet és nem is ismertem ki magam. Nagyon nehéz volt, kiszolgáltatva éreztem magam. Most már jól beszélek németül, kiismertem a bürokráciát, én is, a férjem is. Sok ideérkezőnek segítünk, anyukám azt mondta én már Terézanyu is vagyok, sőt, néha ő mondja, hogy én a magyar Merkel asszony, mert mindenkinek igyekszem segíteni. A véremben van.

Számodra mit jelentett akkor a díj és mit jelent most?

Ma is egy gombóc van a torkomban, a díjátadóra gondolok. Kis híján sírtam, nagyon felemelő érzés volt ott lenni ennyi jelölttel, akik az ország minden tájáról érkeztek, és olyan csodálatos dolgokat csináltak, ami mellett a hétköznapokban elmegy az ember. Én ezt nagyon értékes dolognak tartom, hogy Zsuzsi megálmodta és létrehozta, a Richter pedig finanszírozta. Kár hogy vége. Sajnálom, hogy nincsen már ilyen, átlagos emberekre nem esik így fény, hiszen sok területen dolgoznak szívvel- lélekkel nők, akik megérdemelnék a reflektorfényt. Nagyon sokszor még visszajelzést sem kapunk, kapnak, legalább arra a kisidőre elismerést kapni, középpontba kerülni rendkívül megerősíti az embert. A családom, a férjem nagyon örült, anyukám szkeptikus volt. Ő is úgy volt vele, mint sokan, hogy én csak egy hétköznapi nő vagyok, miért én kapnám, tudja ő, hogy mit csinálok, de akkor is. A barátaim azt mondják, az életemről regényt lehetne írni, de akkor is: miért épp én kapnám?!

Hogy zajlik egy napod most?

Dolgozom nyolctól egyig, és utána kezdődik a nagyobb munka, mert az óvodában jól elvagyok, de utána jönnek a sajátjaim. Kórus, judo, logopédia, egyiknek zongora, dob, másiknak szolfézs és így tovább, minden délután 3-4 program, ha nem szervezem jól a napot, akkor valami megcsúszik. Én otthon is mindig ilyen voltam, szerveztem, mentem, csináltam, mostanában érzem végre úgy, hogy tudom teljesíteni azt, mint otthon: tudok segíteni az embereknek itt is, és ez örömmel tölt el. Nagyobbik fiam mindig kérdi: nem kellene pénzt kérni ezért? Nem, mert adni jó, sőt jobb, mint kapni. A segítő attitűdöm így újra meg tud nyilvánulni, nagyon jól ki tudom bontakoztatni pl.a Magyar Egyesületben, amit hosszas tervezgetés után megszerveztünk. Két éve a magyar óvodába járó szülők biztattak, hogy legyen egyesület. Havonta egyszer rendezünk programokat magyar hagyományok szerint, népdalokat éneklünk, tanítunk, körjátékokat játszunk, kézműveskedünk. Közel 25 gyermek jár ide általában. Itt a városban, a környékén közel négyszáz magyar van. Igény van rá, mert van aki csak a magyar óvodában hall magyar szót, vegyes házasságban gyakran nem beszélnek otthon magyarul. Ez az egyesület, a vele járó munka sok időmet elveszi ugyan, de szívügyem.

Mivel új terepre kellett lépnem amikor kijöttünk, nem volt könnyű. Nem tudtam az idősgondozásban maradni, mert lehetetlen volt összeegyeztetni a családi élettel. Ez egy kihívás nekem, hogy gyerekekkel dolgozom, egy új szakma, de remélem, még vissza fogok térni az idősgondozásba, mert az az én valódi helyem. Az óvodában a román nyelvtudásomat is tudom használni, hiszen Erdélyben születtem, 18 évesen költöztem át az anyaországba. Azért is jöttem el, hogy ne kelljen románul beszélnem, aztán kikerültem ide és azt a nyelvtudásomat most használom az óvodába bekerülő román gyerekkel, akik nagyon hálásak ezért.

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Aranyanyu klub csoportban követem az eseményeket, ez egy nagy közösség, nagyon támogató emberekkel. Néha rácsodálkozom, hogy mennyi aktív Aranyanyu van, mi mindent csinálnak és mekkora társadalmi elismerésre lennének méltóak. Nagyon jó volt zoomon keresztül találkozni legutóbb, napokig a fejemben jártak utána is. Van akivel személyesen, a neten keresztül tartom a kapcsolatot, fontos nekem: Rozgonyi Kriszti, Bartos Enikő. Enikőék vállalták, hogy a Speyeri magyar iskola diákjainak levelező társaik lesznek, így gyakorolhatják a magyar írást és olvasást új barátokkal. Az ittenieknek ez nagyon fontos, az ottaniaknak egy hasznos kapcsolat is lehet a” külföldiekkel”. Kovács Nico vezette be a zoom rejtelmeibe a magyartanárunkat, hogy tudjon a magyar diákoknak online magyar órát tartani. Ha problémám van, mindig van kihez fordulnom.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Hatalmas szívük van, empátia, segítőkészség, önzetlenség jellemzi őket, és rendkívüli kreativitás: ha valamit csinálunk, azt szívvel- lélekkel kell tenni.

Szerinted mi jelenti/jelentené a munkád méltó elismerését?

Hiányzik a hivatásunk iránti tisztelet. Fontos az anyagi elismerés, de az erkölcsi legalább annyira életbevágó. Azt látom, hogy a pedagógusokat, orvosokat, ápolókat is folyton hibáztatják, megalázzák, ez korábban elképzelhetetlen volt. Több figyelmet érdemelnének ezek a hivatások. Az Aranyanyu díj erre is jó volt, hogy az egyébként alig látható emberekre, tetteikre ráveti a fényt és ezzel „felemeli” őket, a munkájukat is. A díj megmutatta, hogy sokan vannak olyan emberek, akik szívvel- lélekkel, erejükön felül csinálják, sokszor láthatatlanul. Nagyon fontos erre felhívni a figyelmet. Sok múlik azon, hogy társadalom mennyire ismeri el a munkádat. Egyénenként nem tudjuk ezt megmutatni, csak együtt, például egy ilyen díjjal.