“Aki erre adja a fejét, az szeresse a gyerekeket”

Scheig Viki alig volt 25, amikor megkapta az Aranyanyu díjat- egy kamasz páciense jelölte a díjra, aki úgy érezte, szinte az életét köszönheti neki. Vikinek akkor még egy sem, azóta viszont három gyermeke is született, férjével Pécsett élnek. Viki tizenévesen rendőrnek készült, de mivel nem volt elég magas, - szerencsénkre- nem vették fel: hamarosan ráébredt, hogy gyerekekkel akar foglalkozni, és el is végezte a gyermekápolói szakot. Most még otthon van a legkisebb gyerekével, de ismét tanul, hamarosan visszatér a hivatásához.

Hogy vagy, Viki?

Élvezem az itthonlétet. Pécsett élünk, a férjem három műszakban dolgozik, a fiaink edzésre járnak, mi meg kísérjük őket a kislányommal. A gyerekek gyors egymásutánban születtek, nagy hét éves, a középső öt, a legkisebb egy éves. A gyerekek nem tudják, hogy Aranyanyu díjas vagyok, valószínűleg még nem is értenék a jelentőségét. Látják ugyan a szobrot, a polcon van, de igazából még nem beszélgettünk róla.

Pontosan mit dolgozol most?

Itthon vagyok a kislányommal, a fiúk születése után visszamentem másfél évre. Aztán megszületett a harmadik babám. Az elmúlt tíz évben így többnyire itthon voltam.

Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Nem változott, de hamarosan lehet, hogy fog: főiskolára járok, már csak az államvizsga van hátra népegészségügy szakon. Amikor visszamentem, a munkatársaim nagyon segítőkészek voltak. De reggel hatra menni nagy feladat két, most meg már három gyerekkel. Egyelőre nem tudom, vajon ha lejár a gyesem, akkor már az új szakmámban fogok dolgozni, vagy visszamegyek a régibe? Rábízom a sorsra, az előző visszatérésem is jól sült el, bár aggódtunk, hogyan fogjuk megoldani a rengeteg családi logisztikát, de sikerült megszervezni.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj?

25 éves voltam akkor. Az osztályunkon gyógyuló beteg jelölt engem, Kodba Dzsenifer. Az egész klinika nagyon pozitívan fogadta, megismerték a nevemet a munkahelyen is. A családom nagyon büszke volt rám, amikor pedig megnyertem, még inkább ünnepeltek. Fantasztikus élmény volt, Dzsenivel, a jelölőmmel együtt vettünk részt a díjátadón. Mi kaptunk elsőként ezt a díjat, s ezt így utólag tudom nagyon értékelni.

Mert olyan fiatalon úgy érzed, nem lehetett ezt igazán felfogni, helyén kezelni?

Szerintem nem. Most, tíz évvel később sokkal nagyobb megtiszteltetésnek érzem. Akkor is jó érzés volt, cikk is jelent meg rólam, de jó nekem, gondoltam akkor, de most már egészen más. Ezt most fogom fel, hogy tényleg az egész országból érkeztek jelölések és engem sokan támogattak, mennyi minden és mindenki kellett hozzá, hogy végül én kapjam meg.

 Számodra mit jelentett akkor és mit jelent most?

Nagyon fontos visszajelzés volt, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. Akkor nem fogtam fel igazán, de amikor visszamentem gyesről, még mindig megismertek, az újak is megtudták, hogy Aranyanyu-díjas vagyok. De ennél több nem volt. Jelölőmmel is elsodródtunk egymástól, csak a közösségi oldalon látom, örülök, hogy szociális munkát tanult.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Szeretik a munkájukat, és sok ember szerint jól is csinálják. Ezt csak szívvel - lélekkel lehet csinálni, aki egy ilyen elismerést kap, az biztos ilyen. Sok kommentet olvastam annak idején a jelöltekről, később is, és nagyon sokan elismerték őket. Kár, hogy vége, mert valódi példaképeket ismerhettek volna meg az emberek, s erre nagy szükség van.

Mi a jelentősége - a saját meglátásod szerint - a hivatásodnak, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak?

Én gyerekápoló vagyok. Aki erre adja a fejét, az szeresse a gyerekeket, ez az első. Egy beteg gyerek abban fog megbízni, aki jó szándékkal, kedvesen fordul hozzá, ha csak azt teszi meg érte, amit „muszáj”, akkor nem fog bízni benne a gyerek. Az oktatás része, azt hiszem, jól működik, az új kollégák is felkészültek, de az emberi oldal mindennél fontosabb.

Én például eredetileg rendőr szerettem volna lenni, de nem voltam elég magas. Vártam egy évet, és közben ismertem fel, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni: elvégeztem három év alatt a gyermekápolói szakot. Gyakorlaton voltam több osztályon is, végül a neuropszichiátria osztály főnővérétől kaptam ajánlatot. Szerettem ezt az osztályt: sok, nagy tapasztalattal rendelkező ápoló és orvos volt akkor és most is ott.

Mi jelenti számodra a munkád méltó elismerését?

Az erkölcsi megbecsülés is fontos. Például amikor a járvány első hullámában tapsoltak az emberek az egészségügyi dolgozóknak, az nagyon jó érzés volt, mi is tapsoltunk a fiaimmal. Jó lenne büszkének lenni arra, hogy ápolók vagyunk és ez tavasszal ilyen érzés volt. Természetesen az anyagi megbecsülés is fontos, azt látom, hogy ez már jó irányba indult,de lenne még mit fejleszteni ezen a területen is.