Az alázat nagyon fontos, mert anélkül nem lehet csinálni…

Vizvári Csilla 2016-ban volt döntős, akkor az „IRMAK” Nonprofit Kft. vezetőjeként, sérült felnőtteknek nyújtottak segítséget. 2021. szeptemberétől a Civilút Alapítványnál dolgozik, de a szociális területen maradt. Nehéz időszakon van keresztül, mind magánéletében, mind szalmai életében változásokkal küzd, pozitív szemléletével próbálja ezt megélni. Az új munkájába is teljes erővel vetette be magát, kisebb-nagyobb érzékenyítő programokat szervez. De a nagy álom, hogy visszatérjen az idősgondozásba, fogyatékos ellátásba.

Mit csinálsz most, változott-e a munkád a díjátadó óta?

Nagy változások történtek az életemben. Ez év szeptemberétől a Civilút Alapítványnál dolgozom, eljöttem az „IRMAK”-tól. Fogyatékos terület tartozik hozzám, érzékenyítéssel foglalkozunk. Ennek a nagy és nehéz lépésnek az oka magánéleti változás. Férjemmel közösen alapítottuk ezt a szociális intézményt és mivel most különválnak útjaink,én jöttem el, nekem kellett eljönni. Felnőtt gyerekeim kapcsolódnak be helyettem. Még gyászolom ezt a történetet, nehezen szakadok el ettől a munkától. De ezt a döntést meg kellett hozzam, mert a kapcsolatunk már inkább rombolt, mint épített. Soká vettem észre, hogy bántalmazó kapcsolatban éltem. Ez nagyon nagy fájdalom nekem, hiszen három gyerekkel voltam ebben a házasságban. Most még abban a szakaszban vagyok, hogy gyászolom az egészet, s próbálom elfogadni, hogy ezt most még nem mindenki érti meg a családomban sem, de bizakodom, hogy majd ez is eljön. Jelenleg a legkisebb fiammal élünk kettesben, a két nagy már önálló életet él. Nagyon nehéz nekem, de mégis ez a szabadság és félelem nélküli élet nagy élmény nekem. Próbálok élni ezzel a felszabadultsággal, de még nagyon az elején tartok. De azért büszke is vagyok magamra és az megerősít, hogy csodálatos barátaim és rokonaim vannak, akik támogatnak most már engem ebben a döntésben.

Új munkahelyeden hogy érzed magad?

Fantasztikus csapatba kerültem, teljesen más, mint amit eddig csináltam. Azt amit én tudok csinálni, nem csinálhattam, ez nagyon nehéz volt nekem. De ahol most vagyok ott is hasznos szeretnék lenni. Egyébként, amikor „zuhantam hátra” megjelentek emberek körülöttem és mint a puha paplan megtartottak. Köztük a mostani munkahelyem vezetője is, vele ezer ponton tudunk kapcsolódni, más témában jöttünk össze és aztán egyre többet beszélgettünk és amikor jött ez a válság amikor érződött, hogy mennem kell, akkor ő azt mondta, hogy rám van szüksége és menjek oda dolgozni. Ez nagy megmentés volt. Ez az alapítvány érzékenyítő programokat visz településekre, egyszercsak egy városnapra programot kellett vinni, teljesen az elején ennek az új munkának és akkor megijedtem, jaj mit fogok csinálni? Egy javaslatra egy olyan kis szinházzal léptem kapcsoltba ahol épek és fogyatékosok együtt játszanak és ők javasoltak egy film levetítését a munkájukról. Kértem, hogy nem lehetne hogy egy szereplő eljönne erre a vetítésre? és a Másszinház egy tagja ott volt és erről kiderült  aranyanyus kapcsolat is volt Kiss Bea által. Csodálatosan sikerült, akkora élmény volt mindenkinek! Ezek nekem olyan csodák, amiktől töltekezem.

A covid hogyan változtatta meg az életedet?

Akkor még a régi munkám volt. Azt egyedül csináltam végig a kis fiammal. Belemerültem a munkába, az intézményekbe nem mentem be nehogy bevigyek virust, erre nagyon figyeltünk. Amikor a bentlakók külső kapcsolatai megszüntek akkor arra törekedtünk, hogy csak akinek muszáj az ment be, elég jól sikerült lebonyolítani azt hiszem, nem alakult ki tragikus helyzet az intézményekben. Amikor karanténba került az ország az nagyon megrendítő volt nekem is, elvitte a gondolataimat, de ez a fajta szeparáció talán segített is ebben a nehéz helyzetemben, mert nem tudtam volna széles mosollyal bemenni, hiszen éppen válságban voltam. Ebből a szempontból nekem jókor jött.

Hogyan emlékszel az öt évvel ezelőtti eseményre, az Aranyanyu jelölésre?

Nekem olyan fantasztikus visszacsatolás volt, én komolyan gondoltam és csináltam mindent, az anyaságomat meg a feleség szerepemet is, meg a munkámat is. Csodálatos érzés volt amikor felhívtak engem, hogy jelöltek engem, fel sem fogtam elsőre. Mondták, hogy már abban a körben vagyok, aki benn van a négyben. Egy kolleganőm jelölt, de a fiam is, és ez most kicsit fájdalmas is, hiszen most éppen ez a fiam nem tud mellettem állni ebben a nehéz helyzetben. Jöttek és filmet forgattak az intézményben, nagyon büszkén körbe vezethettem a csapatot és ezt mindenki láthatta. Felemelő volt. Az Aranyanyu dij nekem hatalmas megtiszteltetés volt, nehezen hittem el, hogy amit csinálok, az ennyire jó tud lenni, hogy ilyen jelentős külső megerősítést is kaphatok. Ez volt a harmadik dijam egyébként, de ez abban más, hogy ehhez tartozik egy közösség is, amikor látom az aranyanyuk csoportját, az ott lévőket, ez nekem nagy segítség. A covid alatt is nagyon sokat jelentett ez nekem. Én nagyon örülök a külső megerősítésnek, ez is az volt nekem, de a legnagyobb elismerés az volt amikor a lakók megöleltek. Ez is hiányzik most nekem. Látni az örömüket, a mosolyt, ez nagyon fel tudott tölteni engem.

A Gálára emlékszel-e?

Nagyon nehéz emlék ez nekem, mert amikor mentünk a gálára, belénk jött útközben egy autó, és összetört a kocsink. Az a döntés született,hogy taxival  jövünk a kicsi fiammal a dijátadóra, a férjem és a másik fiam az autónál maradtak. Ez azért rányomta a bélyeget az eseményre, de még így is felemelő volt, nagyon megérintett, pl.Nagy Timeát, egy ilyen példaképet látni élőben, csodálatos, emlékezetes dolog.

Szerinted mi a közös az aranyanyukban?

Van bennük/bennünk egy fajta küldetéstudat, ami az életünket munkánkat végigkiséri. Azt látom,hogy ami különleges még, hogy olyan szelídség van bennük ami aranyanyusító, nemcsak az amit csinálnak életük során, hanem az érzelmi építés, a támogatás van mindenkiben. Olyan különlegességek vannak többek között, mint Mangó Gabi, ahogyan Ő működött a covid alatt is, gyerekei, munkái mellett minket is tud támogatni. Fantasztikus.

 

Ha utódod lenne, mit adnál „útravalót” neki,milyen tulajdonság kell ehhez a munkához?

Az alázat nagyon fontos, mert anélkül nem lehet csinálni. Ezt tanulni nem lehet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan kollégáim voltak az intézményben, akik úgy teszik a dolgukat ahogyan a kezdetekkor meghatároztuk, s a munka és az ellátottak iránti alázat bennük van.

Hogyan gondolsz a jövőre?

Az álmom, hogy visszatérjek majd az idősgondozásba, vagy fogyatékos ellátásba, mert ez nekem „A szerelem” az életemben. Addig a mostani helyemen rálátok egy másik oldalra is, az érzékenyítésre pl. s ezt majd tudom alkalmazni bizonyára később is. Egyenlőre az a célom, hogy ezen a nehéz időszakon legyek túl és az egyedülállóságomat megtanuljam, ezen kívül pedig, hogy a legkisebb fiam olyan útra lépjen tanulmányai során, amitől boldog lesz. Nem kis célok ezek, de törekszem elérni ezeket.

Csilla 2016-os filmje: