Az Aranyanyuk csupaszív emberek, mindenki olyan, aki jobban szeret adni, mint kapni

Mester Gyöngyi munkavállalási tanácsadó, ma már megváltozott munkaképességűek ellátásával foglalkozik, szakmai tudásával segíti ezt a nagyon fontos területet. A 2016-os jelölésének oldalán ez található: “Valójában egy varázsló. Mosolygós tekintetével, tenni akarásával, nagyszerű ötleteivel munkát, önbecsülést teremt ott, ahol már mindenki elhitte, hogy nincs mit tenni.” Ez a töretlen mosolygás, vidámság, erő, ma sem hiányzik. Párjával 7 felnőtt gyermeket, s egy unokát terelgetnek, miközben várják azokat az éveket, amikor bepattannak majd a lakóautójukba, s elkezdik úgy igazán járni a világot.

Hogy vagy?

Pörgök ezerrel, a családom nem hagy megöregedni. A válásom után találtunk egymásra a párommal, akivel nagyon klasszul megvagyunk, jól kiegészítjük egymást. Kettőnknek hét gyermeke van, közülük, a többség párkapcsolatban él, és van egy 1,5 éves unokánk is. Nagy örömömre mindenki kijön mindenkivel. Idén először hoztunk össze nyáron egy olyan nyaralást – ezt még karácsonykor megbeszéltük - amikor is egy hatalmas házat kibéreltünk az Őrségben s mind együtt voltunk. Nagy udvarral ahol elfértünk mindannyian, nagyon klassz összeülések, beszélgetések voltak, s ez úgy feltöltött bennünket, hogy még sokszor most is ebből „táplálkozom”. Este partikat csináltunk, be volt osztva ki mikor főz, s arra nagyon készültek. Ez nagyon jól sikerült, utolsó este megszavaztuk, hogy ez a közös nyaralás legyen meg minden évben. Ez most nagyon feltöltött, sokat jelentett érzelmileg, hogy ez a nagy család együtt volt. A párom messze dolgozik, kéthetente találkozunk és a közben eső hetekre, hétvégére sűrítem a dolgaimat. Ezt megszoktuk már, és igyekszünk sokfelé teljesíteni.

Szakmailag történt e változás az életedben?

Igen. Néhány hónapja - húsz év után - eljöttem a családsegítőből. Ez hirtelen jött, bár érett bennem a dolog, ki akartam magam próbálni máshol is. A Nemzeti Szociálpolitikai Intézetbe kerültem, a Fogyatékosságügyi Igazgatóságra. Megváltozott munkaképességű személyek ellátásaival összefüggő hatósági jellegű, szakmai koordinációs, szakmafejlesztési feladatok tartoznak hozzánk. Ez nekem új még nagyon, tanulom, meglátjuk, hogyan sikerül. Most még hiányzik a közvetlenül az ügyféllel való találkozás, ez furcsa nekem. Ami pozitív, hogy sok tapasztalatom van megváltozott munkaképességűekkel, problémáikkal, ügyeikkel. Most átkerültem a másik oldalra, s talán az életben a gyakorlatban szerzett tudásomat itt tudom hasznosítani. Belelátni abba, hogy mik a lehetőségek az is egy érdekes dolog, bár azzal tisztában kell lenni, hogy nagy csodákra itt sem lehet számítani, de várakozással vagyok e munka iránt is, jobbítani szeretnék természetesen.

Mi volt az a pont amikor azt mondtad, hogy jó akkor elmentem a családsegítőből?

Egy pont, vagy esemény nem volt. Amikor több, mint 20 éve nem voltál interjún, de munkád során elmondod az embereknek mit kell ott csinálni, próbálod követni az irányt az álláskeresésben, úgy gondoltam nekem ki kell próbálni magam. Amikor megláttam ezt a hirdetést akkor elsőre ezt gondoltam, kipróbálom magam, hiszen ezt „tanítom” az ügyfeleknek, meg szeretném tapasztalni élőben is. Az állásinterjún éppen ezért nem is izgultam annyira, mint mondjuk az ügyfeleim. Amikor felhívtak, hogy szívesen dolgoznának velem, egészen meglepődtem, s akkor azt gondoltam, hogy bizonyára erre kell mennem. Belevágok. A szociális szféráról azt gondolom mintha mellékvágányon lenne, a szakemberek, és munkájuk elismertsége, presztízse elmarad a szükségestől, a szakmaiságnak nincsen meg a súlya, és ezzel a szakmaisággal, ezzel az iránnyal ami a szférában van most, nem tudtam azonosulni úgy mint régen. Nem úgy tudsz személyre szabottan segíteni, nincsenek eszközeid, ha nem tudsz annyit segíteni amennyit szeretnél, - mert falak vannak - , akkor egy ilyen állás felkelti az érdeklődésedet, hogy talán ott majd tudsz tenni valamit. A segítő szakmáról azt vallottam, hogy aki emberekkel foglalkozik a szakmában a személyiségével dolgozik, s olyan embernek kell lennie, akiben megvan az emberszeretet a tenni akarás és tudás, s ha nem tudsz már annyit tenni, akkor lehet váltani kell.

Hogyan emlékszel az Aranyanyu jelölésre?

Nagyon-nagyon jól esett, hogy a kollégáim jelöltek, csodálkoztam, hogy miért én, a díjátadóig olyan mesének tűnt nekem, de nem éreztem, hogy megkapom. Ott a díjátadón amikor felmentem a színpadra olyan jóleső érzést, melegséget éreztem, láttam a sok mosolygó arcot és azt éreztem, hogy itt annyi jó ember van, annyi pozitív energia. Úristen de jó, hogy itt lehetek! Vittem a páromat a három lányomat meg anyukámat. Anyu nagyon élvezte, hogy egy ilyen „puccos helyre” elhoztam, és ő is megérezte a sok jó ember kisugárzását. Szünetben mindenkivel fényképezkedett, és sajátos humorával így dicsért meg: „ezért megérte Téged felnevelni”. Vidéken egy faluban, Bárándon nőttem fel, ő is onnan utazott oda. Az aranyanyus sztori nekem az életem nagy eseménye, egyik csúcspontja és örökké hálás vagyok a kolléganőmnek, hogy jelölt és Rácz Zsuzsinak, hogy ezt az egészet kitalálta. Ez a csapat egy csodálatos közösség, itt olyan erő van, amire ha a sors úgy hozná, akkor számítani lehet, önzetlenül segítenének az aranyanyuk.

Mit szólt a környezeted?

Akkor pont változás volt az intézményünkben, költözködésben voltunk, más lett a közeg, és volt aki nem is tudta az új közösségben, hogy a díjra jelöltek. Akikkel szorosabban dolgoztam, ők nagyon várták a szavazás végeredményét, izgultak, szorítottak nekem. A díjátadó után, másnap egy kis ünneplés is volt. Úgy éreztem, ekkor az érdektelenség és büszkeség között mozgott a kollégák hozzáállása. Az önkormányzattól is kaptam ezután egy elismerést. A lányaim, amikor hazajöttünk még aznap este nagy meglepetéssel vártak, amit csináltak képeket a gálán azt hazafelé elő is hívatták, pedig ez késő este volt, és már otthon úgy érkeztek a másik autóval, hogy ezeket a képeket bekeretezték, s átadták nekem. Ezt ügyesen megszervezték, óriási meglepetés volt.

Mi a közös az aranyanyukban?

Csupaszív emberek, mindenki olyan, aki jobban szeret adni, mint kapni. Az, hogy cserébe mit kap nem fontos. Még az is közös vonásuk, hogy fáradhatatlanok. 

A covid hogyan változtatta meg az életedet?

 Végig dolgoztam a családsegítőben, ügyfelek is jöttek hozzánk, bizonyos szabályokat betartva, de fogadtuk a klienseket, nem zártunk be.  Nem tudom, miért, de valahogy az a félelem nem volt bennem, hogy elkapom a vírust, pedig munkába is tömegközlekedéssel jártam. Ettől függetlenül nyomasztó volt és átláthatatlan és ha a jövőre nézek akkor bizonytalan is. A családban egyik lányom és a párja kapta el, eléggé megszenvedték, ablakon keresztül érintkeztünk, annyit tudtunk segíteni, hogy letettük az ajtó elé a kaját, gyógyszert, amit vittünk. Sok minden megváltozott azért, azt látom, hogy van aki lelassult, de van aki a másik véglet szerint él. Aki megbetegedett, az megtapasztalhatta, hogy kire számíthat a bajban. Szerencsére a covidban családi, baráti körben nem vesztettünk el senkit, de ismerőseink között megélhettünk értelmetlen veszteségeket.

Hogyan nézel a jövőbe?

Az új munkahelyemen várakozással vagyok, igyekszem az elvárásoknak megfelelni, megtanulni, amit csak lehet. Magánéletileg megelégszem azzal, ha így maradnak a dolgok, az most rendben van. Optimista vagyok, a jövő remélem még sok csodát tartogat, és sok unokát. Lehet, hogy majd ha több szabadidőnk lesz - ez talán a nyugdíjas éveinkben lehet - akkor a páromat mindig elkísérem egy-egy kamionos útra. Tervezzük azt is, hogy veszünk egy lakóautót, és azzal járjuk majd a világot.

Gyöngyi 2016-os filmje: