“Az Aranyanyuk szívemberek.”

Jánosek Edina talán az egészségügy legnehezebb és legkevésbé ismert szegletében a házi hospice-ban dolgozott, a végstádiumú betegek otthoni gondozását végezte hosszú éveken át, amikor a díjat kapta. Második gyermeke, kislánya születése után váltott, sokáig kereste a helyét, végül nem könnyen, de megtalálta a Kaposvári Szociális Központ Otthonápolási Szolgálatánál előbb, mint szakápoló dolgozott, idén áprilisban pedig kinevezték a szolgálat szakmai vezetőjének. Nagyfia már felnőtt, kislányát egyedül neveli - hobbija, töltődése a virágkötészet. Elkötelezett segítő, akinek mindig minden rászorulóra van ideje és energiája.

Mi törtért veled a díj átadása óta?

Nehéz időszakon vagyok túl. Az, amiben hittem és biztosnak gondoltam 2019-ben szertefoszlott, felborult, megbomlott. Nem volt egyszerű szembesülni 40 évesen azzal a ténnyel, hogy egyedül maradok a 4 éves kislányommal, de sajnos a kislányom édesapja úgy döntött kilép a kapcsolatunkból. Sokáig magamban kerestem a hibát, magamat okoltam, de rá kellett jönnöm, hogy ha egy párkapcsolatban csak az egyik fél akar fejlődni a másik pedig nem, annak hosszú távon nincs jövője. Ezzel a tudattal kicsit elviselhetőbb volt az akkori jelenben élni.

Nem tudtam elfogadni akkor még ezt, de az elmúlt két év nagy önismereti tréning volt számomra. Azt hiszem, mindenkinek érdemes lenne kipróbálni az önmagával való létet, hosszabb-rövidebb ideig. Nem egy könnyű menet, de sok mindenben fejlődhetünk, jobban megismerhetjük az erősségeinket, gyengeségeinket, a határainkat és az elkövetkező jövőképünket, mi az, amit többé már nem szeretnék.

Elkezdtem az otthonunkat átalakítani, kifesteni a szobákat, helyiségeket, 2020 májusától érzem, hogy talpra álltam, hogy képes vagyok egyedül is megállni a helyem. Sok energiát, időt áldoztam erre. Sokáig frusztrált, hogy egy társ nélkül kell megcsinálnom mindnet, fát hordani, hogy fűteni tudjak, füvet nyírni, glettelni, falat festeni, betonozni terméskőlapokat felragasztani stb. De nem volt mellettem senki, aki támogatott volna és együtt építettük volna az életünket, ezért amit önmagamtól kis költségvetés mellett meg tudtam valósítani, annak nekifogtam és megvalósítottam. Arra viszont rájöttem, hogy a kapcsolataimban mindig is önálló voltam, ami egy ideig vonzó volt a társ számára, de egy idő után már nem igazán tudták tartani ezt a szemléletmódot. Változtam én is sok mindenben, de az „alap pörgés” megmaradt a mai napig, ez zsigerből jön, nem tudod kiölni és nem is kell!

A párkapcsolati válsággal majdnem egy időben elkezdtem életmódot is változtatni, az első mínusz öt kiló simán lement a sokkhatás miatt, de igazából a 80-82 kg-os testsúlyom csökkenését első lépésben az étrendbeli változások segítették egy éven keresztül. A következő évben közel 70 kg-mal vettem a bátorságot és elkezdtem heti két alkalommal személyi edző segítségével formálni a testalkatomat, illetve újra látogattam a futópályát, és biciklizni is újra kezdtem. Nagy élmény volt a Hendikep jótékonysági futáson elsőként beérkezni 5 km lefutását követően, de sok-sok energiát adtak a hétvégi nyári biciklitúrákon való részvétel, napi 70-80 km-es távok megtételével. Az átalakulás során, mint sok női társam, a haján is változtat, ez nálam sem volt másként, a vörösből szőkésbarna színű hajam született, menet közben a rövidből hosszú fazonnal. Mindezek után két év távlatában úgy érzem megtaláltam önmagam.

Én olyan típus vagyok, aki ha valamit eltervez azt meg is csinálja. Nem tudok csak lenni a világban, tenni kell a környezetért, házadért, a családért. Sajnos ez a szemléletmód azzal jár, hogy sokat kell bevállalnom, de áldozatvállalás nélkül nem haladnék azon az úton, ahol meg tudom valósítani az álmaimat, terveimet.

Az életem olyan fordulatokat hozott, amikre nem számítottam, de a legcsodálatosabb két kincs az enyém! Van két gyermekem, egy 23 éves fiam, aki már a saját útját járja és egy iskolába készülő “hercegnőm” akivel még sok-sok közös élmény vár ránk! Akiknek még hálás vagyok azok a szüleim és a barátaim, akik erőt adnak, azokon a napokon, amikor kilátástalannak látom a dolgokat! Ezek az emberek az igazi kincsek az életemben!

Változott-e a munkád a díj átadása óta?

Abban az időszakban otthon voltam a kislányommal. Másfél éves korában mentem vissza az otthonápolási és hospice szolgálathoz dolgozni. A munkám során nagyrészt végstádiumú daganatos betegekhez jártam az otthonukba és számukra biztosítottunk szakápolási feladatokat (infúziós terápiát, fájdalomcsillapítást stb.) életük utolsó 3-6 hónapjában a halálukig. 14 évig dolgoztam ezen a szakterületen, nagyon szerettem a munkámat, de egy másfél éves kisgyermek mellett már nem éreztem ugyanazt, mint előtte. Már másra vágytam, nem csak a betegellátásra, attól kicsit többre. Úgy éreztem annyi mindent megtapasztaltam már és annyi mindnet másképp koordinálnék, amit tudok, átadnám, hogy azzal a betegellátás színvonalát emelhessük.

Egy belgyógyászati osztályra kerültem, ahol főnővérként megpróbáltam ezt az álmomat valóra váltani. Szerettem volna újítani, fejleszteni, bizonyítani akartam a krónikus osztály fontosságát. Eleinte úgy tűnt működik is, de aztán úgy éreztem mégsem ez a helyem. Válságos időszak volt. Azt fogalmaztam meg, hogy amíg egy korhadt fát nem vágnak ki, a körülötte lévő bokrok mennek tönkre. Nem akartam ez a bokor lenni. Ezután még próbálkoztam a magán szférában, de rövid idő múlva elköszöntem. Nem vagyok alapból egy feladós típus, de ami nem fér bele az értékrendbe, azzal nehéz azonosulni.

Mivel már évek óta másodállásban vállalkozóként is tevékenykedtem, mint fizioterápiás asszisztens és virágkötő, így a vállalkozásom lett a főállásom egyik napról a másikra. Szeretem a vállalkozásaim tevékenységét végezni, de alapjában véve én mindig is az egészségügy elkötelezettje voltam, már kislány korom óta. Akinek a szakmája a hivatása az nem tud elszakadni hosszabb időre ebből, legalábbis az én lelkem nem tudott.

Pár hónap múlva jött a fordulat, és a Kaposvári Szociális Központ Otthonápolási Szolgálatánál helyezkedtem el, mint szakápoló, két és fél évig, majd idén áprilisától a szolgálat szakmai vezetőjének neveztek ki. Ez egy nagyon fontos állomás az életemben. Egy olyan szolgálatot képviselhetek, amiben már anno is tevékenykedtem, mondhatni ebben nőttem fel 22 éves korom óta. Bár nekem is van még mit tanulnom, mint vezető, de úgy érzem, a helyemen vagyok, „hazataláltam”. Hálás vagyok a kollégáimnak és a vezetőségnek, hogy bizalmat szavaztak és támogatnak, és ami számomra nagyon fontos, olyan csapattal dolgozhatok, ahol együtt haladunk egy közös célért, egy úton, a betegekért és önmagunkért előre.

Milyen volt az Aranyanyu, hogy emlékszel rá?

Amikor a gála volt a kislányom hat hónapos volt, most pedig már hat éves. Megterhelő volt egy hathónapos babával, de a forgatás örök élmény számomra. A film hitelesebb lett volna, ha éppen dolgoztam volna, de akkor babáztam. Azért a hospice munkát be tudtuk mutatni a videóanyagban, amihez nagyban hozzájárult egy fantasztikus stáb. Mai napig hálás vagyok nekik, hogy velük dolgozhattam.

Leírhatatlan élmény volt a gála, hogy országos szinten az egészségügyi szakdolgozói kategóriában a négy jelölt közé bekerültem ez nagyon megtisztelő, és méltó helyen őrzöm a plakettet és emléklapot. Ami ezt követte, az pedig a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk, megismerni az Aranyanyukat, együtt lenni a közös programokon. Akit tudok követem a közösségi oldalakon, mert nagyon fontosak ezek a kapcsolatok. Nagyon értékes embereket ismertem meg, és én ezzel nagyon sokat nyert.

Az Aranyanyu okozott valami változást?

Amit éreztem az az irigység, de egy idő után nem foglalkoztam vele. Az előnye az volt, hogy megismerhették az akkori munkahelyem tevékenységét, illetve a Fehér Liliom Hospice Alapítványt is, aminek a kuratóriumi elnöke vagyok. Az alapítvány több megmozdulásban vett részt a hospice betegek ellátásának népszerűsítése érdekében. Nárcisz futásokat és ültetéseket szerveztünk, de sajnos a COVID az elmúlt években ellehetetlenítette ezeket a programokat. Remélem, eljön majd az az időszak is újra, amikor ezeket a rendezvényeket folytathatjuk, illetve lesznek támogatóink, adományozóink, akik segítségével az alapítvány működése fenntartható marad.

Miben változtatta meg a Covid a munkádat?

A Fehér Liliom Hospice Alapítványnál végzett munkafolyamatok a COVID miatt megrekedtek.

A magánvállalkozásomban a virágkötészeti munkák száma lényegesen lecsökkent, az alkotó napok megszűntek, a járványügyi korlátozások következtében. A fizioterápiás vállalkozásomban is lettek átmeneti leállások illetve ezt követően csökkenések, mindenki tartott az ismeretlentől.

Az otthonápolási szolgálat munkájában számomra nagy változás nem volt észlelhető fizikálisan. Védőfelszereléseket eddig is használtunk, ezek nem voltak újak, a maszk használata persze minket is ugyanúgy frusztrált, mint mindenki mást, de tudtuk, hogy ezzel teszünk a legjobbat a betegek és a magunk érdekében. Ami nehéz volt az, hogy nem tudtad mivel állsz szemben, kimész a beteghez, de nem tudod mit hozol haza a gyerekednek, szüleidnek. A betegek is féltek, hogy merjék e vállalni az ellátást, mindenki bizonytalan volt lelkileg az első hullámban, legalábbis én ezt tapasztaltam a környezetemen és önmagamon is. A második hullámra én fejben már készültem, nem engedtem meg a pánikot, betartottam minden járványügyi előírást mindegyik munkahelyemen, illetve ezt az ellátottak is ugyanúgy betartották. A munkánkat el kell végeznünk, ha megteszünk minden óvintézkedést, csökkenthetjük az esélyét a megbetegedésnek, ez volt a vezérgondolatom. Nekem szerencsém volt és a közvetlen családtagjaimnak is, nem lettünk betegek, az oltást is megkaptuk, de az őszi járványhelyzetben nagyon sok közeli ismerősöm fertőződött meg és az az időszak megrendítő volt.

Milyenek szerinted az Aranyanyuk és neked mi lenne még az elismerés?

Az Aranyanyuk szívemberek. Valami láthatatlan energiafonal fog körbe minket, amikor feladat van, akkor az agyunkból kitörlődik a fáradtság, a saját fájdalmunk, problémánk és csak tesszük, amit az eszünk és a szívünk diktál, önzetlenül, alázatosan. Aztán nap végén összeomlunk porainkba mert azt érezzük nem bírjuk tovább, túlvállaltuk magunkat, ilyenkor megfogadjuk, hogy holnaptól lassítunk. Eljön a holnap, elkezdünk fejben lassítani, de nap végére megint rájövünk, hogy ez nekünk nem megy, mert megint megcsináltunk minden tőlünk telhetőt és még azon felülit is. Nem panaszkodunk, nem sírunk, csak megyünk előre és segítünk, támogatunk, jobbítunk, fejlődünk és bízunk abban, hogy majd ha nekünk lesz rá szükségünk, akkor minket is ilyen szívemberek vesznek a szárnyaik alá és emelnek fel „porainkból”, hogy újra élhessük mindennapjainkat.

Sok sok éven keresztül azt éltem meg, hogy a szakma az otthoni szakápolást nem fogadta be, nem értékelte. Nem tudják még most sem sokan, hogy ezen a szakterületen ugyanolyan szakápolási tevékenységek zajlanak, mint egy kórházi osztályon, azzal a különbséggel, hogy ez a beteg otthonában történik. Itt az adott szakápoló felelős mindenért, ami a beteggel történik, neki kell észrevennie minden változást és jeleznie, dokumentálnia, azonnali ellátásban részesítenie a beteget, ha arra van szükség. Nagyon fontos lenne, hogy a kórházból kijövő beteg azonnali ellátásba részesülhessen, ne későn kerüljön be a rendszerbe. Én azon tevékenykedem, hogy ezeket az útvonalakat hatékonyan fejlesszük a munkánk során és amennyire lehet, mielőbb ellátásba vehessük a szakápolásra, szakirányú ellátásra szoruló pácienseket.

Már nem álmodozom elismerésről, persze mindenkinek jól esik, nekem is, ha megdicsérik, vagy elismerik a munkásságát, de igazából engem nem ez motivál. Szívesen fogadnám, ha majd valamikor elismernének felsőbb szinten szakmailag, de ahhoz, hogy én jól tudjam vezetni a szolgálatot, az kell, hogy csapatmunkában dolgozzunk, egyek legyenek az érdekeink és a céljaink és ezért minden team tag ugyanúgy tegyen. Nekem most az a feladatom, hogy ezt az egységet összetartsam és közösen fejlődjünk magas színvonalú betegellátásra. Az elismerésnek pedig közösen tudjunk örülni, mert együtt érdemeljük meg.

Edina kisfilmje itt látható: