“Az Aranyanyukról az életigenlés jut eszembe”

Rozgonyi Kriszti Az Óvónő: akihez minden szülő járatni szeretné a gyerekét: kicsik és nagyok álma, az odafigyelő, az örök lelkes, a támogató: aki szereti a gyerekeket. Saját három gyermeke mellett több száz óvodás volt szárnyai alatt, míg aztán gondoltak egy nagyot és tűzoltó hivatású férjével és legkisebb gyerekükkel elköltöztek Skóciaba a méltó megélhetés, kiszámíthatóbb élet miatt. 40 fölött senkinek nem könnyű váltani, pláne nem országot: de Kriszti talpraesettsége és rátermettsége meghozza lassan gyümölcsét - a szociális szférában tervezi az elhelyezkedését, ahol biztosra vesszük, hogy nagyon fognak örülni neki.

Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

 Igen sajnos, változott a munkaköröm. Otthagytam az óvodát, s nincsen szándékomban Magyarországra visszamenni óvónőnek. Már három éve Skóciában élünk. Itt most nappali tagozaton tanulok nyelvet és üzleti, vállalkozási ismereteket. Jártunk előtte is angol nyelvtanfolyamra két évig, a férjemmel együtt, de elég laza volt, kötetlen és úgy gondoltam, hogy a nyelvtudásomat (írásban is) erősíteni szeretném. Szeretnék itt is dolgozni s komolyabb helyen majd hasznát venni a tudásomnak.  A távozásunkban leginkább anyagi indokok játszottak szerepet, de a politikai helyzet is és az a társadalmi attitűd ami otthon uralkodik…  Negyven felett nem sokan váltanak, de úgy döntöttünk, nem akarunk otthon belerokkanni a dolgokba. Három gyerekem van, a felnőttek már nem jöttek velünk, a kicsi lányunkkal jöttünk, aki most 12 éves. A nagyok akkor már önállóságra törekedtek és ezért úgy döntöttek, Magyarországon maradnak. Bíztunk magunkban, hogy bárhova megyünk, megálljuk majd tisztességgel a helyünket. Nem volt könnyű a nagyokat otthon hagyni. De szerencsére mindannyiunknál jól sült el, nagyon szép életet indítottak el maguknak, mindketten szép párkapcsolatban s kiegyensúlyozottan élnek. Bármikor jöhetnek, ha úgy gondolják, de egyelőre jól érzik otthon magukat. Látogatóba szoktak jönni. Érzékelik, hogy itt lényegesen könnyebb az élet. A megélhetés könnyebb, mint otthon. Egyenlőre csak a férjem dolgozik, és kapjuk az államtól azokat a kiegészítéseket, amit mások is kapnak/ kaphatnak. Egy szép háromszobás házat tudunk bérelni, nem kell idegeskedni azon, melyik számlát fizessem be, vagy azon, hogy vegyek egy normális cipőt a gyereknek. Nem mondom, hogy az eleje könnyű volt. Különösen, hogy mi a lányommal előbb jöttünk az iskolakezdés miatt, s a férjem csak 7 hónap múlva tudott követni minket. Erőt próbáló volt lelkileg, de sok mindent megéltünk már együtt, így tudtuk, hogy sikerülni fog. Itt az egyedülálló anyákat nagyon segítik, egészen más a szociális rendszer. Nagyon békésen, nyugodtan élünk, így most már jó itt, mindenhogyan.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? Számodra mit jelentett akkor és mit jelent most?

Szoktam rá gondolni. Mi voltunk a legelsők. A díjkiosztóra emlékszem, annyira sírtam, hogy megszólalni nem tudtam, nem is tudom megfogalmazni az érzést, ami akkor bennem volt. Ott voltak a gyerekeim, a férjem és ez hatalmas büszkeség volt számomra, a legnagyobb. Utána sokat beszélgettünk a családban, hogy ez a díj közös, a családom tagjai mind megérdemelték volna, s nélkülük nem is sikerült volna.

Ahogyan az óvodásaim szülei nyilatkoztak rólam akkor, az nagyon komoly megerősítést jelentett, hogy jól végzem a munkámat. A munkahelyemen azonban nem volt pozitív a fogadtatása: inkább irigységet szült, mint elismerést, utána nem sokall el is jöttem onnan. Ezután elveszettnek éreztem magam.  Kisiskolás korom óta óvónő akartam lenni, erre készültem, megtettem mindent érte. Óriási csalódás volt, hogy megkaptam egy ilyen fantasztikus díjat mégsem az öröm és büszkeség fogad a munkahelyemen, hanem egészen más. Nem akartam már óvónő sem lenni, nem akartam ennek a rendszernek tagja lenni… El is mentem más területre hivatalnoknak. Igaz csak négy hónapot bírtam gyerekek nélkül, majd újra óvónői állást vállaltam. Nagyon sokat dolgoztam, de igazán már nem tudtam ugyanaz lenni.

Mi az, amit egyértelműen az elismerésnek köszönhetsz?

Abban erősített meg, hogy emberként és pedagógusként is jó vagyok. Amikor kijöttünk Skóciába én itt is szerettem volna jó lenni: nagyon igyekeztem megfelelni, alkalmazkodni, hiszen itt befogadtak minket. Hálás voltam érte. Hat hete voltunk itt, elmentem egy állásinterjúra, reggeliztetőnek, összesen öt szót tudtam angolul az interjún. Nyilván nem kaptam meg az állást, de azt mondták, hogy olyan kisugárzásom van, azonnal felvettek volna, ha jobban beszélem a nyelvet. Ez nagy lökést adott nekem. Nem bántam onnantól kezdve, ha nyelvtanilag nem helyesen beszélek, tudom, hogy elfogadják, hogy egyelőre így tudom kifejezni magam, bejártam a lányom iskolájába önkénteskedni, mert hiányoztak a gyerekek. Három hónapot állásban is voltam tavaly tavasszal, tanévzárásig, pedagógiai asszisztensként. De teljesen más az iskolai oktatás mint Magyarországon. Itt nagyon erős a mindent megengedés, a szabályok “nélküliség”- ez sokszor elég nehéz helyzet elé állított engem. Egyébként nagyon gyerekbarát a környezet, s az oktatás is jó lenne, hisz élményalapú pedagógiával. projektekkel tanulnak, de a következetesség, a szabálytartás nem erősség. A szociális munka viszont nagyon megbecsült, jól ki van építve az egész rendszer. Ha a nyelvtudásom erősödik, talán ebbe az irányba fogok elmozdulni, hogy kapcsolatban maradjak a gyerekekkel.

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Maga a közösség ajándék, a „kemény mag” különösen megérintett engem, akik mindig ott voltak a találkozókon. Mindenkitől tanul az ember valamit, ezért jelentettek sokat ezek a kötetlenebb találkozók. Érzed a másik pozitivitását, kisugárzását, ezek a találkozók nagyon hiányoznak. Egy- egy ilyen találkozás feltöltött, érezhettem, hogy nem vagyok egyedül, ugyanazokat az értékeket képviselik, mint én, ez nagyon komoly megerősítés.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

A pozitivitást emelném ki, a munka, vagy bármi tekintetében, az Aranyanyukról az életigenlés jut eszembe.

Mi a jelentősége a hivatásodnak?  Szerinted milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak? 

Az óvónői hivatáshoz: türelem, empátia kell, a pozitív éned, türelem a szülőkkel, gyerekkel kollégákkal, sőt magaddal szemben is. Evidens, hogy a gyereket szeresd. Most nehezen tudnék egy jövendőbeli óvónőnek megfelelő motivációt, vagy útravalót adni, mert ma teljesen más az egész rendszer, mint pl. 20 éve. Azok a pozitív tulajdonságok, melyeket felsoroltam, ma már kevesek. Ezeken túl olyan tulajdonságokkal is rendelkezni kell, amivel a taposómalmot, az utasítások rendszerét elbírja. Innen messziről, alaposan ismerve az otthoni rendszert, hiszen ma is tartom kollegákkal, pedagógus barátokkal a kapcsolatot, azt érzékelem, hogy az egykor kiváló óvodai rendszer már nem az. Olyan emberek hagyják ott a pályát, akikről azt gondoltam, onnan mennek nyugdíjba, mert annyira szerették a hivatásukat. Innen úgy látom, nem jó irányba megy az óvodai nevelés, különösen a dolgozók megbecsülése aggasztó, s nincs elég szakember.

Szerinted mi jelenthetné/ jelenti a munkád méltó elismerését?

Az elismerést már megkaptam. A szülők, gyerekek visszajelzése adta az elismerést, ez az alap nekem, mai napig írnak régi óvodásaim, vagy szüleik. Nagyon-nagyon jó érzés, hogy még mindig gondolnak, emlékeznek rám, nyomott hagytam az életükben.

Milyen viszonyok között dolgoztál az elmúlt időszakban, különös tekintettel a járványra?

Március végén lezárták a várost, a gyerekek sehova nem mehettek. Az első egy hónap laza volt, itthon voltunk a lányommal, sütöttünk, főztünk, a férjem dolgozott. Amikor kiderült, hogy hosszabb távú lesz, az már nehezebb volt. A lányomon is éreztük, hogy bezárva érzi magát. Nem volt egyszerű az itthoni tanulás, többféle technikai eszközzel és platformon kellett dolgozni. A lányom végzős volt: nagyon nehéz volt, hogy minden záróceremónia elmaradt, ami nagyon fontos lett volna az Ő kis életében. Voltunk a nyáron otthon egy hetet és rengeteg olyan programot csináltunk, amely a lányunknak egy kicsit vigaszt nyújtott, mert otthon nem voltak olyan szigorú szabályok, mint itt végig, még nyáron is. Otthon szabadabban lehetett mozogni. Augusztusban elkezdte a középiskolát, új helyre került. Eddig gyönyörűen teljesít az iskolában. Remélem, megmarad ez a lelkesedése évvégéig. Itt az emberek hordják a maszkot, mindenütt, bár most le van zárva újból minden.  A gyerekek december óta megint itthonról tanulnak s ez ránk is, a felnőtt oktatásban résztvevőkre is vonatkozik. Nehéz összehozni, amikor mindhármunknak órája van online. Kívülről elég vicces lehet, de megoldjuk. Várjuk, hogy vége legyen ennek az embert próbára tevő időszaknak s nagyon bizakodóan tekintünk a jövőbe.