Az elhívás ereje óriási, de az álmodókra vigyázni kell, mert képesek éhen halni...

Pontosan hol, hogyan mit dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Jelenleg Budapesten, az Evangélikus Középiskolai Kollégium igazgatója vagyok és mellette az Evangélikus Pedagógiai Intézet, magyar nyelv és irodalom tantárgygondozói feladatait látom el. Vagyis a szívemnek legkedvesebb gimnáziumot magam mögött hagytam, cserébe viszont az evangélikus intézményvezetők táborát erősíthetem. Tantárgygondozóként, olyan szakmai feladatok találtak meg az elmúlt években, mint az evangélikus kerettantervi ajánlás elkészítésének koordinálása, vagy az evangélikus irodalmi kánon tagjainak felkutatása, nyilvánosság előtti bemutatása szavalóversenyeken, szakmai ankétokon. Gyönyörű, kreatív feladatok. Most ezek mellett egy egészen új, szintén nagyon fontos pedagógiai feladaton dolgozom, ami stratégiai szempontból is erősíteni fogja az evangélikus oktatási rendszerünket, de egyenlőre még a tervezés fázisában erről nem szeretnék konkrétumokat mondani. Összességében tehát más keretek között, de ugyanolyan támogatottsággal, evangélikus rendszerben végzem a dolgom, mint korábban.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? Hogyan reagáltak a körülötted élők?

Sok minden változott a díj elnyerése óta. Én azon szerencsések közé tartozom, akik nem egyedül kellett, hogy örüljenek ennek a díjnak. A családom és a barátaim mellett, a munkatársaim, főnökeim és az evangélikus egyházi vezetők is szívből támogattak és kifejezték gratulációjukat. Felemelő volt az a szeretet, ami akkor felém áradt, és azóta is nagyon sokan keresnek meg ismeretlenül is, hogy tanácsot kérjenek saját gyermekük taníttatásával kapcsolatban, de iskolák is megtalálnak szakmai feladatok, kihívások esetén. 2018-ban és 2019-ben sok más díjra is jelöltek, szakmaira és közéletire is. Mind nagyon megtisztelő volt, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy a szakma felfigyelt a munkámra, és az integráló pedagógiai újításért megkaptam a Takács Etel Díjat és emlékplakettet, az ELTE Pedagógia és Pszichológia tanszékén működő TEPA alapítványtól. Ez a nyelvtan módszertannal foglalkozók számára egy jeles elismerés. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy nagyon köszönöm, ami számomra fontos megvan, és ezt követően már nem fogadtam el a jelöléseket, mert az én munkám nem erről szól. Örömmel fogadtam viszont olyan felkéréseket, mint a Diszlexia Egyesület megkeresése, ahol szakemberek előtt mutathattam be a munkát. Nagy örömömre a pedagógusképzésben aktív oktatókkal is találkozhattam, akik, azóta is küldik hozzám a hallgatókat egy kis beszélgetésre a való világban található problémákról és azok megoldásáról. 

Számodra mit jelentett az Aranyanyu elnyerése akkor és mit jelent most? 

A díj elnyerésével a szakma figyelmét is felkeltette az integrált pedagógiai módszerek újdonsága. Olyan szakmai körökben is kíváncsiak lettek a munkámra, ami számomra megtisztelő és felemelő volt. Egyfajta szakmai be és elfogadása annak, amit kitaláltam. Ezt a díj nélkül nem mertem volna elképzelni sem. Tettem volna a dolgom ugyanúgy, de mindig maradt volna bennem kérdés, hogy van-e bármi értéke annak, amit csinálok. Most már bátran merek segíteni akár szervezeti szinten is, mert tudom, hogy szakmailag is megfelelő szintű segítő kezet tudok nyújtani. Akkor úgy éltem meg, mint egy hamupipőke történetet, ezt az átadón mondtam is. Azt sem értettem mit keresek ott: én, Zsuzsi a pusztáról, aki egyszerűen csak tette a dolgát. Jöttek másfajta gyerekek, mint a többség és azokat kellett ugyanarra megtanítani és én voltam a tanár. Akkor nekem azt jelentette a díj, hogy ideje tudomásul venni, hogy különleges talentumot kaptam. Akkor ott megértettem, hogy amit csináltam, az valóban kutatás, amit létrehoztam az tanítási módszer, amit tudok az gyerekek és családok százainak egyedülálló megoldás. Így a pusztai Zsuzsi beleállt és a díj ma már a legfontosabb útjelző. Egy kezdet, amiből kézzel fogható tudományos eredmények születtek. Elkészült egy módszertani kiadvány is még 2018-ban Nyíregyházán, ami szakirodalomként a tanárképzésben egyre gyakrabban megjelenik. Vagyis ma már ez a díj egy hatalmas rámutatás volt a dolgomra a világban. Ott és akkor egy óriási flow, ma már egy felkiáltójel. 

Van olyan változás, amit úgy érzel, hogy ennek az elismerésnek köszönhetsz? 

Ó hát persze! A legnagyobb változás, hogy azóta specialistája lettem a megoldhatatlan dolgok megoldásának. Általában olyan feladatokat kapok, amire mindenki azt mondja, lehetetlen. Nem mondom, hogy könnyű, de arra gondolok, amire a díj ráébresztett. Vannak dolgok, amikre nem képes bárki. Ha én olyan elhívást kaptam, hogy megoldhatatlannak tűnő dolgokat oldjak meg, akkor nem kételkedhetem. Emellett pedig változott a saját szakértelmemmel kapcsolatos attitűdöm, amit abszolút a díjnak köszönhetek. 

Mi a jelentősége a saját meglátásod szerint a hivatásodnak, szerinted, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak? 

Azt hiszem sikerült arra fordítani az Aranyanyu-díj elnyerését, hogy a pedagógusoknak a partneri, szeretetteljes, gondolkodó arcát megmutassam a nagy nyilvánosságnak. Hogy az én példámon keresztül láthatóvá váljék olyan tantestületek, pedagógusok munkája, akik nem tananyagot tanítanak, hanem gyerekeket.  Ma nagyon nehéz pedagógusnak maradni, ez politikától függetlenül vitathatatlan. Én is küzdök a magam módszereivel, legfőképp a szakmai párbeszéd lehetőségéért, ami nagyon kellene. Közben nem tudom, mit mondhatnék a fiataloknak, mert elég nagy a zűrzavar. Azt mindig elmondom, ami engem is hajt. Az álmom, hogy tanítok. Fiataloknak, magyar nyelvet és irodalmat. Csodálatos álom. Mikor én készültem tanárnak, semmivel nem lehetett eltántorítani. A pénzt soha nem érdekelt, akkor is azt hallottuk, hogy senki nem fog megélni, és ami nagyon fájó, azt, hogy ezen a pályán csak azok maradnak, akik nem kellenek máshová. Ez nettó baromság.  Rengeteg jószívű, okos és gyerekszerető tanár van, aki mehetne, de nem akar. És amit látok, nagyon sok lelkes, ügyes fiatal van, aki tanár akar lenni, mert ő is álmodik erről gyermekkorától fogva. Ez egyébként elég. Mindig ezt erősítem. Az elhívás ereje óriási, de az álmodókra vigyázni kell, mert képesek éhen halni. Az álmodók nem tudnak a fizetésemelésért, az óraszámcsökkentésért, a saját minisztériumért küzdeni. Ők egyet tudnak, megtanítani a következő generációt álmodni! Én ezt szeretném átadni. Hogy a körülmény mindegy. Ha az álmod a tanítás vágj bele! 

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

De még mennyi! Rácz Zsuzsával a kapcsolatunk nagyon gyorsan barátságba fordult, pedig ellentétes személyiségek vagyunk, amit ő mindig aláhúz. Én az ő reciproka vagyok. Nem vagyok csetlő-botló és mindent racionálisan, elemző aggyal vizsgálok. De pont ez az, amitől sok átbeszélgetett óra van mögöttünk, és örök kötelék marad az Aranyanyu. Büszke vagyok rá és támogatom mindenben, most nagyon örülök, hogy újra rendszeresen ír és mi olvashatjuk. Hát és a csajok, imádom az egész társaságot: Békéssy Olgi, Gardi Kati,  Kovács Nikó, Kovács Hajni, Sinka Eszter, Almássy Móni, Páll Ildi, Mangó Gabi,  Fodorné Anna, Novák Edit, Sebők Erika, Rovács Melinda és te is Klárikám. Nekem ez egy csodás közösség, csodás erő. Mindig van egy közös projekt egy érintkezési pont. Ez önmagában ajándék. 

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Nem kérdés mi a közös bennünk. A Szív ereje. Az aranyanyuk azért mások, mert önzetlenül követik a megérzéseiket. Pál apostoli a küldetésük, minden dolguk szeretetben megy végbe. Ez mozgatja őket. Nem véletlen, hogy régi közös ismerősként működünk. Nekem a díj szimbolikája is ezt idézi. Jelzi, hogy a szív előtt álló embernek dolga van, fel kell emelnie a karját és tenni, amit rábíztak, de azt is, hogy bármit is bírjanak ezek a karok, mögötte mindenben ott kell legyen a szív!

Hogyan látod magadat a jövőben? 

Egy ideje nem tervezek. Azt sem terveztem, hogy Budapesten fogok élni, hogy nem a Kossuth lesz a terepem. Bár én döntöttem a váltás mellett, összetört a szívem és örökre részem marad az a csodálatos gimi. Nem terveztem a Covid okozta nehézségeket és sajnos ezt a háborús helyzetet sem. Így most először életemben pont az idei böjt kezdetén, mikor indultam a határra az első adag adománnyal, úgy döntöttem ennyi volt. Nincs terv. Csak jelen idő van. Nemsokára befejezem a szakértői képzésemet, és tudom, hogy a phd. képzés nagyon kopogtat, de most próbálom nem tervezni a jövőt, engedni, hogy történjenek a dolgok. Nehéz volt megszoknom a költözést, elfáradtam kicsit az elmúlt évek változásaiban. Most örülök, hogy a családom jól van, örülök a fővárosi lehetőségeknek, a dunaparti nagyváros varázsának, az újra nyüzsgő tömegnek. Szeretném kiélvezni, mert ez még eddig nem igazán sikerült. Azt hiszem sok döntés vár rám ha tervezni kezdek, ezért kicsit most szeretnék nem tervezni. Élni. Ez az egy tervem van most.