“Az emberszeretet mindennél fontosabb.”

Egy éve ment nyugdíjba, 40 év munkaviszony után. Alig 55 évesen lett nyugdíjas: már 15 éves korától dolgozik. Nehéz körülmények közül indult, de eljutott az érettségiig is, majd ápolói szakmát tanult és Győrben, a Petz Aladár Kórházban dolgozott 30 évig. Az onkológiai osztályon töltött 11 évet a betegek szolgálatával, onnan ment nyugdíjba. Két felnőtt gyerek édesanyja, két unokájának boldog nagymamája, egyikőjük velük is él. Ő tölti ki mindennapjait.
A díjat elsők között kapta meg 2011-ben, az egészségügyi szakdolgozók kategóriában a zsűri díját nyerte el.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? Hogyan reagált rá a környezeted?

A családom nagyon örült, velem volt a férjem és a lányom is az átadón, sajnos a fiam nem tudott ott lenni. Akkor Németországban élt, de onnan próbálta követni az eseményeket. Büszkék voltak rám. A munkahelyemen is nagyon örültek, a munkatársak, főnökeim is velem örültek. Ezt követően a betegek is egymásnak adták át az információt, hallottam olyat is, ahogy egyik beteg mondta a másiknak: „Jó kezekben leszel! Elnyerte az Aranyanyu díjat!” Így gyakorlatilag mindig tudták,hogy nekem van ez a díjam, mert az újonnan érkező beteget a régiek tájékoztatták.

De azt remélem, a díj nélkül is elismerték, ismerték a munkámat és erre talán nagyon jó példa, hogy akkoriban megjelent egy cikk a győri újságban rólam. Egy volt betegünk, egy idősebb bácsi betelefonált az osztályra. Én vettem fel a telefont és ő azt mondta, olvasta a cikket és ha nem írták volna oda a nevem, akkor is rájött  volna, kiről szól. Amikor bent feküdt, megtapasztalta a szakmám és az emberek iránti szeretetemet.

Mit jelentett neked akkor és mit jelent ma ez a díj?

Nekem egy Csoda volt ez az életemben. Amikor a gálán meghallottam a nevem, onnantól azt sem tudtam, hol vagyok, mi történik velem. Nagyon különleges érzés volt, ez egy olyan fórum, közeg volt, ami az én életemben nem volt azelőtt. Hatalmas öröm. Ha ma rá gondolok, ugyanezt érzem. Ma is elfog az öröm, a boldogság, ha rá gondolok. Szoktam is, és hálás vagyok az egészért.

Változott- e valami akár a magán, akár szakmai életedben, amit a díjhoz kapcsolnál?

Nem. Én magam sem változtam, bár a díj megerősített abban, hogy jól csinálom a dolgom. Ugyanolyan lelkiismeretesen fordultam a betegek felé, mint korábban. Magánéletem nem változott, szerető családban élek változatlanul. Ha erre gondolsz, akkor nem „nyomultam” a díj után sem  a munkahelyemen, ugyanolyan szerénységgel dolgoztam, ha lehet ezt mondani, csöndesen a háttérben. Akkor tudtam jó érzéssel eljönni egy-egy 12 órás műszak után, ha tudtam, hogy aznap is volt olyan cselekedetem, amivel másnak örömet, könnyebbséget okoztam.

Van e olyan az Aranyanyuk között akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Minket, akik elsők voltunk ebben, ez örökre összeköt. Bár nincsen napi kapcsolat köztünk, és akad, aki azóta elköltözött az országból is. De a közösségi oldalon tudunk érintkezni.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban?

Szerintem az emberek szeretete, a munka iránti alázat, a betegek, az ügyfelek iránti alázat és odaadás.

Mi a jelentősége a saját hivatásodnak, s milyen tulajdonságok kellenek hozzá?

Segíteni a nehéz helyzetben lévőknek nagyon fontos. De azt hiszem, erre születni is kell. Nem elég a szakma tudása, kell hozzá olyan plusz, amitől igazi ápolóvá válik valaki. Ilyen az empátia, alázat, odaadás. S én azt hiszem az is kell, hogy bizony gyakran a saját magánélet, a család elé kell helyezni a munkát, mert a kórházba ünnepekkor és más, családi szempontból fontos napokon is menni kell. Ez a családtól is megkíván áldozathozatalt, elfogadást. Csak támogató családi háttérrel lehet ezt a munkát magas színvonalon csinálni.

Mit adnál tovább az utódodnak, ha erre lehetőséged lenne?

Nagyon fontos, hogy önmaga legyen, nem kell megjátszanunk magunkat! Természetesen ehhez az kell, hogy szeresse, amit csinál, vegye komolyan. A szakmai továbbképzés is nagyon fontos, de az emberszeretet mindennél fontosabb.

A járvány alatt milyen viszonyok között dolgoztál?

Már nyugdíjas voltam a járvány első szakaszában is, itthon a férjemmel amire tudtunk, odafigyeltünk. Velünk él a fiam és a kislánya is, így pont a legjobbkor jöttem végleg haza. Nagy szükség volt rám, hiszen a gyerek nem járhatott közösségbe. Most ez a kislány tölti ki az életünket, férjem is nyugdíjas lett közben, így az unoka ellátása, nevelése mindkettőnknek sok örömet és feladatot ad. Jól érzem magam itthon, már csak néha hiányzik a betegekkel való foglalkozás.

Szűcs Gáborné, Icus 2011-es Aranyanyus filmje: