Az empátiát és szeretetet nem lehet tanulással pótolni...

Mi történt veled az Aranyanyu-díj óta? Változott a munkahelyed?

Akkoriban az SOS Gyermekfaluban dolgoztam, ott jelentős változásokat hajtottak végre az elmúlt időszakban. A változások után nem szerettem volna maradni. Nem feltétlenül negatív változásokról beszélünk, de én másképpen gondolkodom, ebben nem szerettem volna már részt venni. Hozzám a lakásotthonok és az utógondozó otthon tartozott. A változások után ez az egység országos vezetés alá került, így a kecskeméti, kőszegi és a szegedi egység egy irányítás alá került. Én nem vagyok híve a nagy összevonásoknak, szeretem ismerni a kollégákat, nem gondolom, hogy mindenütt ugyanolyan módszerekkel kell dolgozni. Minél színesebb a paletta, annál jobb.A magam részéről továbbra is ezt az eszmét képviselem.  Akkoriban nagy tervekkel indultam, a barátaimmal egy egyesületet szerettem volna létrehozni, hogy a volt állami gondozott gyerekeimért dolgozhassak. Nem szűnt meg velük a kapcsolatom.  Arra gondoltam, hogy azért fogok dolgozni, hogy az állami gondozottak gyermekei ne kerüljenek állami gondozásba, a szüleik képesek legyenek ellátni őket. Ezeket a terveket keresztezte a Covid első hulláma. Sajnos komoly akadályokat gördített a munkám útjába.  Emellett, bár ez rengeteg munkát igényelt, a megélhetéshez pénzre is volt szükségem. Emiatt minden időmet nem tudtam a civil munkának szentelni. Megpályáztam egy állást gyermekjogi képviselői munkakörben, és az ehhez szükséges képzést is elvégeztem. Azóta ebben a munkakörben dolgozom, Csongrád-Csanád megye és két Bács-Kiskun megyei járás tartozik hozzám. Ez hatalmas terület, és mellette sokszor keresnek máshonnan. Sajnos a nap 24 órája sokszor kevésnek bizonyul. Sokat dolgozom, de nagyon szeretem, mert látom a munkám eredményét. 

Hogy kezeled az új munkakörödben az utóbbi időben jellemző mentalitást?

Öreg róka vagyok sok mindent láttam, elég vehemens vagyok, de igyekszem visszafogni magam. Lelkileg bírom a gyűrődést. Természetesen megvisel egy-egy gyereksors. Megnyugtat, ha tudok segíteni, és nem a tehetetlenséget érzem. Például, ha elvált szülők gyerekeiről van szó, és azt látom, hogy a szülőket nem érdeklik a saját gyerekeik, csak egymáson akarnak bosszút állni. Én ilyenkor nagyon dühös tudok lenni, és bizony megtörténik, hogy kemény vagyok a szülőkkel. Rossz látni a gyerekek szenvedését.  Ez egy nehezített pálya, a gyermekvédelmi rendszer nincs jó helyzetben. 

Te több szeletét láttad már a gyermekvédelemnek. Mi a véleményed a változásokról?

Nehéz összehasonlítani a korábbi évekkel. Fiatalon elhatároztam, hogy gyerekotthonban akarok dolgozni.  A nyolcvanas években minden áttekinthetetlen volt, nagy volt a káosz, mindenki a saját feje után ment. Minden attól függött, hogy az otthonok vezetése milyen volt.  Voltak nagyon jól és nagyon rosszul működő otthonok.  1997-ben megszületett a törvény, rendszerben lehetett látni a gyermekvédelmet. Ha hozzátették volna azokat az anyagiakat, amiket kellett volna, akkor magas színvonalú lehetett volna a munka. Azóta sajnos nem látom ezt a felemelkedést, az anyagi része sosem lett rendbe téve,  a normatív finanszírozás nem jól működik. Ha ezt nézem, nem vagyok vidám. Igyekszem fegyelmezetten dolgozni a rendszerben, megteszem a magam helyén, amit meg lehet. Ennyit tudok jelenleg bevállalni a gyermekvédelemből. Ha elmegyek nyugdíjba, és a civil munkámat fogom csinálni, az is kiteszi majd a napjaimat. Kevés a szabadidőm. Van egy angol órám, járok egyszer egy héten edzeni, az időm többi része munka. Egy kivétel van, ha a gyermekeim, és az unokáim haza jönnek, akkor nincs más, csak ők. Nagyon fontosak nekem!

Mi a helyzet az egyesülettel?

Nagyon munkás, tartalmas időszakon vagyunk túl. Elkészült a fejlesztési tervünk, tudatosan tervezzük a jövőnket, fejlesztjük a szervezetünket. Sikerült pályázaton pénzt szereznünk a londoni bejegyzésű Badur alapítványtól, így már van egy alkalmazottunk, aki profi módon tudja szervezni az adománygyűjtést és a kommunikációnkat. 

Mit tehet egy egyesület a gyerekvédelemért?

Amire mi hangsúlyt fektetünk, a családok mentorálása, amit az állami gondoskodás ideje alatt nem tudtunk megtanítani ezeknek a gyerekeknek, azt most igyekszünk elsajátíttatni. Ők gyakran azt sem tudják, hogyan kell családban élni. Hogyan osszák be a pénzüket, hogyan kell egészségesen étkezni, és hogyan nevelhetik jól a gyerekeiket.  Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az adósságkezelésre is, ez jelenleg 75 családunkat érinti. Ehhez is szeretnénk szakembert alkalmazni. Foglalkozunk kríziskezeléssel is, de szeretnénk, ha erre lenne legkevésbé szükség, és a mentorálással eleve megelőzhetnénk a krízist.  Van két adományboltunk, ami ezt a programot támogatja.  A krízisek kezelésére is onnan csoportosítunk át pénzt.  Szeretnénk még megoldani a tehetséggondozást, mert lenne rá igény.  Családi táborokat csináltunk eddig is, ezt szeretnénk folytatni. Ezekben nagy érték a gyerekeknek, hogy a családjukkal együtt tudnak elmenni nyaralni, láthatják a Balatont. Gyermek táborok vannak, de a családok közös nyaraltatására nem nagyon van lehetőség. A mentorálás is szorosabbra vehető egy ilyen program keretében, ezért nagyon fontosnak tartom.  

Hogy emlékszel vissza az aranyanyu jelölés időszakára?

Talán Barabás Éva indította el egy mentorált családunkkal közösen.  Ez a díj számomra a legkülönlegesebb és legfontosabb, pedig kaptam több elismerést. A munkám során a legfontosabb a szeretet pótlása,  nevelőként és vezetőként is ez volt a fő célom. Vezetőként többet tudtam tenni érte. Még ha távolabb is kerülök a gyerekektől, de a kollégákat meg tudtam válogatni, hogy nagyobb hatással lehessenek a gyerekekre. Én mindig át tudtam érezni a gyerekek helyzetét, a mostani munkámban is ez motivál. Az aranyanyuság ennek az elismerése, ezért a legfontosabb kitüntetés nekem.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban?

Fantasztikus közösség és nagyon sajnálom, hogy vége lett. Azt gondolom, amit Zsuzsi kitalált az egy nagyon különleges közösségépítő tevékenység is volt. Azok elismerése, akik a saját területükön különlegeset hoztak létre.  Egymástól is tanulhattunk, az együttlét nagyon pozitív energiákat szabadított fel. Nagyon szomorú, hogy ez nem tudott folytatódni. 

Ha te utódot nevelnél, mint ahogy tetted is, mit adnál át? Szerinted mi kell ehhez a szakmához?

Olyan személyiséget igényel, amit hozni lehet, tanulni nem. Az empátiát és szeretetet nem lehet tanulással pótolni. Legalapvetőbb, hogy a másikat el tudom fogadni olyannak, amilyen. Az már plusz, ha a szeretetre is képes vagyok.  Az egyesületnél szeretném, ha valaki ezt majd tovább vinné. Ezen dolgozom és akire gondolok, az ebből a világból jön. Gyermekotthonban indult az élete, benne van a szíve a történetben. Beleérzés nélkül ezt nem lehet csinálni.  Ha valaki nem érzi jól magát ebben a közegben, nem szabad itt maradnia, mert a kiégés hamar eljöhet, ha nem látja az örömöket.

Mi lenne a te igazi elismerésed?

Ha egyszer Göncz Árpád megsimogatta volna a fejem, akkor azt mondtam volna, hogy nagyon nagy örömet okozott. Kitől akarok én elismerést? Nem várok hálát, nem ezért dolgozom. Elismerést meg kitől? Nagyon kevés ember van, akire fel lehet nézni, akitől valóban elismerést jelentene egy kitüntetés. Nem, ez nem érdekel engem, de nagyon jó lenne, ha lennének olyan vezetők, akire felnézhetünk, akik észrevennének bennünket! Sajnos sosem figyelt ránk senki, de engem nem is érdekelt. A tiszadobi eseményeket érdekesen életem meg. Volt egy öt évre szóló kinevezésem, aztán hoztak egy új törvényt, hogy újra kell pályázni, és már nem egy testület döntött, hanem egy személy. Újra beadtam a pályázatot, de tudtam, hogy nem én leszek a vezető, csak azt kértem, hogy tudjam meg időben, hogy legyen időm elköszönni, de ezt sem kaptam meg. Pénteken délután tudtam meg, hogy hétfőn már nem én leszek a gyerekotthon vezetője. Bőgött mindenki, nagyon sokára tudtam hazajönni, nagyon nehéz volt eljönni a gyerekektől. Sorfalat álltak, amikor jöttem ki a csomagokkal. Igazából egy ideje éreztem, hogy valami nagyon nem jó a gyerekvédelemben, és az alapellátásban kellene dolgoznom, hogy a gyerekek ne kerüljenek be, de nem tudtam eljönni, mert nagyon sajnáltam volna otthagyni a gyerekeket. A helyzet végül rákényszerített a váltásra. 

Okozott-e további gondot, hogy el kellett jönnöd Tiszadobról? pl. a lakhatást hogyan oldottad meg?
Szolgálati lakásban laktunk, de a gyerekeink már a saját lábukon álltak, nem okozott nagy gondot a költözés. Megkerestek az SOS Gyermekfaluból, hogy szeretnék, ha velük dolgoznék Kecskeméten. Érdekes volt belecsöppeni egy ilyen világba, más színvonalon, más feltételekkel kellett az SOS-ben dolgozni. Hihetetlen különbségek voltak. Sokkal európaibb volt, lehettek sikerélményeim. A gyerekek innen középiskolába, egyetemekre kerültek, lett munkahelyük, kiemelkedhettek. Elképesztő, mennyire más a gyerekek helyzete az ország egyik részében, mint a másikban. Szabolcsból szinte reménytelen kiemelkedni. 

Hogy látod magad a jövőben? 

Dolgozom élvezettel a saját munkámban nyugdíjas koromig, igyekszem a maximumot nyújtani. A civil munkámban pedig szeretnék egy csapatot építeni, akik továbbviszik majd ezt az ügyet. Szeretnék szuper jó nagyi lenni, remélem, hogy megtaníthatok néhány dolgot az unokáimnak!

Végül szeretném mondani, hogy hála és köszönet Zsuzsinak, hogy létrehozta ezt a díjat, s bizakodom, hogy talán egyszer lesz még folytatása.