„Az otthonban élő fiatalokkal való munka számomra a legnagyobb kihívás és legnagyobb öröm.”

Szabó Károlyné, Ildikó lakásotthont vezet, ahol átmenetileg vagy teljes mértékben szüleik nélkül nevelkedő, többnyire bántalmazott, vagy elhanyagolt gyerekeket nevel. Szűkös anyagi lehetőségeik ellenére nyaralást szervez, pingpongasztalt vásárol, próbál igazi otthont teremteni a minta nélkül, vagy negatív mintával ideérkezőknek, akik közül legtöbben életük végéig viselik a fizikai, lelki bántalmazások nyomait. Ildikó kiskorú anyákkal és gyermekeikkel is foglalkozik. Feladata, hogy a fiatalokban felébressze az anyaság érzését, és hogy felkészítse őket arra, hogyan kell megszervezniük az önálló életüket, miként találjanak munkát és teremtsenek saját otthont gyermeküknek és önmaguknak.

Pontosan hol, hogyan mit dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Az én életem és a hivatásom a gyermekvédelem, azon belül is a gyermekvédelmi szakellátás. A díj átvétele óta annyiban változott az életem, hogy Budapestről eljöttem és a lakóhelyemhez közel vállaltam munkát, mint nevelőszülői tanácsadó. Nagyon érdekel a szakellátás minden területe és ezért szerettem volna megismerni a nevelőszülőkkel való közös munkát. Ezt 3 évig csináltam, majd felkértek egy gyermekotthon vezetésére. Örömmel vállaltam el, mert a lakásotthonban élő fiatalokkal való munka számomra a legnagyobb kihívás és öröm. Sajnos a férjemet egy orvosi műhiba miatt elvesztettem, és vele együtt az erős támaszomat is, amire nekem nagyon nagy szükségem van, hogy megfelelően tudjak a gyerekkel foglalkozni. Azért, hogy kiszakítsam magam abból a megszokott világból, amiben a férjemmel éltünk, és, hogy tovább tudjam folytatni az életem nélküle egy nagy váltásra kényszerültem. Felszámoltam az addigi életem, és egy másik megyében vállaltam munkát, hogy az új emberek és az új kihívások segítsenek abban, hogy tovább tudjak lépni. Jelenleg Tolna megyében vezetek egy gyermekotthont, ami 4 lakásotthonból áll. Az egyik lakásotthonban kiskorú anyákkal és gyermekeikkel dolgozunk együtt. Feladatunk a fiatalokban felébreszteni az anyaság érzését és az, hogy felkészítsük őket arra, hogyan kell gondozniuk és megszervezniük az életüket, hogy ha majd elhagyják a gyermekotthont, azt a gyermekükkel együtt saját otthonban és munkahellyel tegyék meg.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? Számodra mit jelentett akkor és mit jelent most?

A díj az életemet annyiban változtatta meg, hogy megerősített abban, hogy jól csinálom, amit csinálok és szükség van rám. Szoktam a díjra gondolni, illetve magára arra az érzésre, amit akkor éreztem, amikor a ma már felnőtt két fiatallal álltam a színpadon. Mérhetetlenül büszke voltam rájuk. Akkor, ott úgy éreztem, hogy nem csak én kapom azt a díjat, hanem rajtam keresztül a gyermekvédelemben nap, mint nap, helytálló kollégáim is. A családom, a közeli és távolabbi barátaim, a feletteseim és közvetlen kollégáim nagyon büszkék voltak rám. Sajnos akadt olyan munkatársam is (hisz milyen a magyar ember), aki rosszul fogadta azt, hogy a díjra jelöltek a gyerekek, és meg is kaptam azt. Nagyon megkeserítette az életemet a munkahelyemen. De nem haragszom rá, mert ezzel elősegítette azt, hogy meghozzam azt a döntést, amit már rég fontolgattam, hogy a lakóhelyemhez közelebb keressek munkát, és megismerkedjem a nevelőszülők hivatásával.

Van olyan szakmai, magánéleti változás, amit úgy érzel, hogy ennek az elismerésnek köszönhetsz? 

A díj kapcsán ismertté vált a nevem és sokan fordultak hozzám szülők, pedagógusok, hogy tanácsot kérjenek gyermekeikkel kapcsolatban.

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

A díjjal kapcsolatos kis videó film forgatásán megismert Tóth Bálinttal nagyon jó a kapcsolatom a mai napig. Sokszor kér tőlem szakmai tanácsot, amikor állami gondozott gyerekekről készít filmet. Sokat beszélgetek és szakmázom vele. Az Aranyanyuk távol élnek tőlem, és az én munkatempóm olyan, hogy a nap 24 órájából 20 órát dolgozom, így nincs időm baráti kapcsolatok ápolására.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Nem tudnám megmondani. Mindenki más. Talán az, hogy nyitottak vagyunk az emberek problémáira és a segítő szándék vezet bennünket azon az úton, amin járunk.

Mi a jelentősége- a saját meglátásod szerint - a hivatásodnak, szerinted, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak?

A gyermekvédelemben dolgozni megtiszteltetés. Segíteni azoknak a gyerekeknek, akik különböző okok miatt (Pl. bántalmazás, elhanyagolás, alkalmatlan szülők, esetleg szülők hiánya stb.) hátránnyal indulnak az életben, egy nagyon felelősségteljes és szép feladat. Az, hogy ezek a gyerekek a munkánk által a társadalom hasznos tagjává válhatnak, illetve válnak, és a társadalom fejlődésén dolgoznak, nem pedig rajta élősködnek, az szerintem nagyon jó dolog. Ha csak egy gyermeket sikerül megmentenünk a társadalom számára, akkor már nem dolgoztunk hiába. Aki ezen a területen sikeresen akar dolgozni, rendelkeznie kell mindazon képességekkel és készségekkel, ami egy gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó szakembertől elvárható. Ilyen például az empátia, elfogadás, alkalmazkodási készség, tolerancia, segíteni akarás, jó kommunikáció, konfliktuskezelés, vezetői szerepvállalás stb.

Te konkrétan mit adnál tovább?

Én a szeretet erejét tanítom a gyerekeknek és az önmagunkba vetett hit erejét. Meg kell tanulniuk, hogy újra tudjanak hinni magukban és embertársaikban. Ezeket a gyerekeket tisztelni kell, és önzetlenül segíteni nekik.

Szerinted mi jelenthetné számodra személyesen illetve mi jelenti a munkád méltó elismerését?

Őszintén megmondom, hogy én két oldalról közelíteném ezt. Az egyik oldalon azok a gyerekek állnak, akikkel együtt dolgoztam az évek során. Az ő köszönetük, az hogy megtalálták a helyüket az életben és családjuk, munkájuk, otthonuk van, hogy keresnek, tanácsot kérnek, beszámolnak az életükről, ez számomra a legnagyobb elismerés, és boldoggá tesz. Ez ad erőt ahhoz, hogy újult erővel dolgozzak tovább. A másik oldal az, amelyik nem ismeri el megfelelően a munkánkat, és ez az állam. Itt nem lehet különbséget tenni egyik politikai oldal között. Soha nem voltunk, és nem vagyunk megfizetve, és nem ismerik el a munkánk jelentőségét.

 Milyen viszonyok között dolgoztál az elmúlt időszakban (covid 19) és az elmúlt években?

 Én azt gondolom, hogy az elmúlt évek számomra nem okoztak különösebb nehézséget. Én tudatosan készültem arra, hogy a gyermekvédelemben fogok dolgozni. Tudtam, hogy mi vár rám, és milyen lehetőségeim vannak abban, hogy a lehető legjobban tudjak segíteni a gyerekeknek. Viszont a pandémiás helyzet alapjaiban változtatott meg mindent, és nagyon feladta a leckét a gyermekvédelemben dolgozóknak. A lakásotthonok 3 hónapra teljesen be voltak zárva. Ez azt jelentette, hogy a gyermekek nem hagyhatták el az otthonokat. Erőn felül kellett dolgoznunk, hogy megoldjuk a digitális oktatást, és hogy délutánonként illetve hétvégén megfelelő programokkal lekössük a gyerekeket. Minden elismerésem a gyerekeké és a kollégáké, mert hősiesen helytálltak. Volt olyan hetem amikor, egész héten 10 órát, ha aludtam, mert mindig toppon kellett lenni.

 Mi az, amin feltétlenül változtatnál?

Én azt gondolom, hogy a munkámhoz való hozzáállásomban nem változtatnék semmit. Nagyon rossz irányt vett az az átalakulás, amit a kormány támogat most a gyermekvédelemben. Sajnos azt látom, hogy van egy kedvezményezett kör, aki félrevezeti a döntéshozókat és az ő hatalomvágyuk kielégítése a fontos és nem maga a gyermekek és a velük való szakmai munka. Magában a gyermekvédelemben sok mindenen változtatni kellene, de mivel nem vagyok döntéshozó helyzetben ez a nagy emberekre marad, akik sajnos nem kérdeznek meg bennünket, akik a tűzvonalban vagyunk. A terveim között szerepel, ha a világ járvány véget ér, hogy elhagyom az országot és máshol próbálok segíteni. A magánéletemben, ha módomban állna, akkor visszaforgatnám az idő kerekét és nem vinném be a férjemet a kórházba, hogy ott felelőtlen emberek miatt örökre elveszítsem.

Ildikó kisfilmjét alább láthatjátok: