EMPÁTIA ÉS TÜRELEM. Nem könnyű két feltétel, de ha valaki ezeknek a birtokában van, sokat kaphat a munkájától

Dr. Némethné Dr. Ignácz Andrea a nagykanizsai Király Gyógyszertár vezetője, de szerepvállalása a város életében ennél lényegesen sokrétűbb. A gyógyszertárat egyfajta közösségi térnek tekinti, ahol fontos, hogy a betérőket kedves szóval fogadják, kérdéseikre pontos és érthető választ kapjanak, és az orvosokkal együttműködve mindenki számára megtalálják a személyre szabott, ideális megoldást. Nem csoda, hogy orvosok és betegek, kollégák és barátok egyaránt úgy gondolják, kevés empatikusabb, segítőkészebb embert ismernek Andreánál. Számára természetes, hogy keresi a lehetőségeket, hogyan segíthetne.

Változott e az életed a díjátadó óta?

Igen is meg nem is. Ugyanott dolgozom a patikában, mint annak idején, de semmi sem olyan, mint volt. Tavaly meghalt az édesanyám, így szüleim már nincsenek. Éppen a zárás előtt, 2020. március 13.-án még el tudtuk temetni őt. Itt élek Nagykanizsán, anyukám 300 km-re élt, nem akart sehova menni, napi szinten tartottuk a kapcsolatot, nehezen hagyta, hogy beavatkozzunk az életébe. Én nagy családban nőttem fel, éltek a nagyszüleim, dédszüleim, mindig volt valaki, aki figyelt rám. Azt hiszem, ez a mai világban nincsen meg, biztos, hogy segítség lenne mindenkinek, ha nagy család élne a közelükben.

Él e még a „királynő klub”?

Megvan, de a covid azt is szétzúzta, éppen az utolsó előadást szerveztem a covidról, mert tudtuk, hogy baj lesz, de azt már nem tudtuk megtartani. Azóta sem tudtuk újraéleszteni, mert a fő látogatóközönség az ötvenplusszos korosztály, és az emberek félnek. Zárt helyen, száz fős látogatottsággal mentek ezek a programok, de most még félelem van – valljuk be, nem is alaptalanul. Bezárult a világ, nehéz kimozdítani ebből az embereket.

A covid a gyógyszertárban hogyan változtatta meg a ti életeteket?

Ez egy különleges helyzet, amire nem voltunk felkészülve. Azt csináltuk, hogy két részre osztottuk a csapatot és hetes váltásban dolgoztunk, nem találkoztunk, ezzel védtük ki, hogy ha egy valaki megbetegszik valamelyik csapatban, akkor a másik csapat még tud dolgozni. A cél az volt, hogy ne kelljen bezárni. Nálunk nem lett beteg senki, valami csoda folytán. Volt nálunk is gyógyszerfelvásárlás, mindenkiben benne volt, hogy mi lesz, ha nem lesz gyógyszer, mert nem érkezik alapanyag, nem lesz gyártás, ez a félelem megvolt. Nagy felelősségünk volt, mert a háziorvosok gyakorlatilag bezártak, hozzánk mindig lehetett jönni tanácsot kérni, de azért vannak kompetenciák és határok, amit nem lehet átlépni, ez sokszor okozott nehézséget. Összességében azonban jól megoldottuk ezt a nehéz helyzetet. Szerintem már sosem lesz semmi sem a régi.

Hogyan emlékszel vissza a jelölésed idejére?

Engem szárnyra kapott az Aranyanyu story. Életem egyik meghatározó pillanata, elágazása volt, azon kívül, hogy rendkívül váratlan volt. Én mindig szerettem szervezni, segíteni. De én magam is kedv - vesztett lettem a covid alatt. Rájöttem, hogy sikerorientált vagyok - ezt nemrégen mondtam ki magamnak - és az elmúlt másfél évben nem volt, ami nekem a lendületet adta volna (pl. a királynő klub), ami engem előre vitt volna. Pozitív dolog volt és ez most nagyon hiányzott. Öt éve, amikor a jelölést kaptam, az célba talált nagyon, jól esett, visszaigazolva láttam, hogy jó, amit teszek. Sokat kaptam az emberektől is és ezt a díj megerősítette. Meggyőződésem, hogy az a patika, amit vezetek, az azért olyan, mert a személyiségem és velem dolgozók olyanok, hogy nemcsak a gyógyszerért jönnek az emberek, hanem a kapcsolatért is, érzik, hogy törődünk velük, még ha nem is mindig könnyű. Erre alkalmasnak kell lenni, mert különben megkeseredik, kiég az ember.

Maga a gála is nagy élmény volt. Nem is tudtam mi fog történni, de pazar és érdekes volt. A családom volt ott, anyukám nem tudott eljönni, pedig szerettem volna.  Ott derült ki számomra, hogy még nem volt gyógyszerész, aki megkapta volna ezt a díjat, s ezért kicsit unikum is vagyok. Az emberektől a kollégáktól, barátoktól kezdve mindenki velem örült. Azáltal, hogy Aranyanyu lettem olyan kapuk is megnyíltak, amik egyébként nem. Én az Aranyanyu díjnak nagyon sokat köszönhetek, ezért én hálás leszek egész életemben.

Egy jelentős alapítványnak lettél tagja

A 21 Nő az egészségügyért alapítvány tagja vagyok. Ennek az alapítványnak sok olyan programja van, amivel azonosulni tudok, pl. egészségtudatos iskola, vagy pl. a mentorprogram ahol 9-11 osztályos diákoknak lehetett pályázni, erre olyan a diákok jelentkezhettek, akik valamilyen szinten érdeklődnek a 21 nő valamelyik hivatása iránt. Nekem is van egy mentoráltam és próbálom a saját munkámat a részére bemutatni.

Mit gondolsz milyen tulajdonság kell ehhez a szakmához? Mit adnál át, ha utódot kellene nevelned?

Ennél a hivatásnál is – túl a szakmaiságon – rendkívül fontos az empátia, enélkül lehet csinálni, de nem érdemes. Kifejezetten segítő szakma a gyógyszerészet. Én arról tudok csak nyilatkozni, hogy gyógyszerésznek az menjen, akinek van empátiája és tud mosolyogni. De ez az összes segítő szakmára vonatkozik, az Aranyanyukra is. E nélkül sosem fogja jól érezni magát a munkájában, s az nagyon rossz, ha valaki nem szereti a munkáját. EMPÁTIA ÉS TÜRELEM. Nem könnyű két feltétel, de ha valaki ezeknek a birtokában van, sokat kaphat a munkájától.

Hogyan tekintesz a jövőre?

Sikerorientált vagyok - mint mondtam -, s erre most jöttem rá, hiányoznak a pozitív dolgok, a sikerélmények, keresem ezeket az örömforrásokat, hogy újra motiváltak legyenek a napjaim. Igaz, megtanultam, hogy mi fontos és mi a kevésbé fontos, már nem pazarlok időt szócséplésre. Nagyon megtanultam, hogy csak olyan helyre megyek, ami engem tölt és ami pozitív. Több időt fordítok az énidőre, a kertemet nagyon szeretem, ott sok időt töltök. S lett egy közös hobbink is a férjemmel, ennyi évtized után: a vitorlázás. A víztől energia jön, ott valahogy kisimul minden, s az idő is másképp telik. Ez most egy közös hobbink, ennyire közös dolgunk, hobbink nem volt idáig. Most, hogy a gyerekek kirepültek, nagyon jó, hogy ezt megtaláltuk. Járok sportolni, hogy ötven felett is jól érezzem magam. Várom, hogy majd egyszer legyenek unokáim, amíg még jó erőben vagyok. Ez azért nem ma vagy holnap lesz, de bizakodom. Nagyobbik gyerekem orvos lett, a kisebbik jogásznak tanul. Büszke vagyok rájuk, s biztosan sok örömöt fognak még okozni.

Andrea 2016-os kisfilmje: