“Én mindig arra az oldalra álltam, ahol a nehezebb helyzetben lévők vannak”

Börcsök Klára pedagógust, szociális munkást, azt a módszertant, amelyet az ő személyisége, szakmaisága jelent, önmagában is tantárgyként kellene oktatni. Ahogyan Klári tud bánni a gyerekekkel, és persze a felnőttekkel, azt tankönyvekben kellene elemezni. 13 éven át dolgozott óvónőként, ugyanennyi ideig gyermekjóléti intézmény vezetőjeként és szociális munkásként , és 10 éven át iskolai szociális munkásként, gyermekvédelmi felelősként. Mindenkinek, aki emberekekkel foglalkozik, példát mutat és erőt ad. Kláriban annyi empátia lakik, odafigyelés és szeretet, amely szinte csak a népmesei hősökben létezik. Ő azonban igazi: született segítő, aki mindig azt nézi, azon töri a fejét, miben, hogyan támogathatja a másik embert. Különösen ha a rá bízott, nehéz sorsú gyerekekről van szó, akik közül ma már sokan felnőttként jól boldogulnak azon az úton, melyen kézenfogva elindította őket Klári iskolai gyermekvédelmi felelősként vagy a 10 éven át Derecskén működtetett Tanoda vezetőjeként, amely sok nélkülöző gyereknek nyújtott második otthont.
Klárinak köszönhetjük azt is, hogy ez az interjú- sorozat a díjazott és döntős Aranyanyukkal megszületett: ő kérdezte egyenként az Aranyanyukat.

Változott e a munkád,életed a díj óta?

Igen, sok változás történt az életemben. Időközben három unokás nagymama lettem,mindhárom gyerekemnél egy-egy lány aranyozza be életünket. Már három éve nyugdíjas vagyok,a gyermekvédelem napi munkájából kikerültem, de azt hiszem, hogy a segítő vénám azért még  mindig  hajt engem, bár nyilván ez már más. Most édesanyám ápolásában és az unokámmal való (online) együtt tanulásban leginkább, de időnként  egy kis önkéntes munka valamilyen formában megjelenik a mindennapjaimban. Bekapcsolódom közösségi adományozásba, erre odafigyelek, hogy rendszeresen adományozzak, ha keveset is. Évek óta mindig van valami vagy valaki amit/akit hosszabb-rövidebb ideig segítek,akár helyben akár távolabb.

Hogyan emlékszel az Aranyanyu díjra, jelölésre,a gálára?

Az Aranyanyu  jelölést akkor kaptam, amikor a derecskei Tanodát vezettem. Igaz, ekkor már főállásban nem a Jóléti Alapítványnál dolgoztam, amelyet korábban létrehoztam, hanem a helyi Általános Iskolában voltam gyermekvédelmi felelős, de minden szabadidőmet a Tanodában töltöttem. Ketten jelöltek a díjra tudtom nélkül, Balogh Orsolya angol tanárnő, aki pedagógus volt a tanodában is,meg az iskolában,valamint Judit lányom. Arra emlékszem, hogy amikor felhívtak, hogy jelölve vagyok erre a díjra, és jönnének filmet csinálni rólam, éppen autóban ültem. Azt mondtam a telefonba,hogy bocsi, de most nem érek rá. Éppen egy családhoz mentem ki a város szélére. Valahogy nem „ért el” a hír elsőre. Aztán amikor újra hívtak, akkor kezdtem el nagyon meghatódni, meg olyan hihetetlennek is találtam. A filmkészítés során újabb csodálatos élmény ért: az iskola igazgatója, Pálóczi Gábor olyan szépeket mondott, és megszólaltattak gyerekeket a suliban meg a Tanodában is, anyukákat  is, beszéltek rólam. Micsoda pozitív visszajelzések voltak ezek! Mit mondjak, ez olyan élmény volt számomra, ami semmihez sem hasonlítható. Olyan régóta dolgoztam azért, hogy a nehezebb sorsú gyerekek is kapjanak lehetőséget pl. a tanulásukhoz, a jövőjükhöz,hogy nem vettem észre,hogy semmilyen visszajelzést nem kaptam, illetve ha mégis,  akkor inkább kritikát. (Természetesen ide nem sorolom a gyerekek szeretetét, tőlük sokszor kaptam megerősítést.) Ez a jelölés, a film készítése  visszamenőleg pótolta ezt a hiányt.

Amikor felutaztunk a párommal, a lányommal meg a jelölőmmel Pestre, a díjkiosztóra, újabb „sokk” ért. Olyan exkluzív környezetbe kerültünk, olyan megtisztelő érzés volt, hogy ezt a mi kedvünkért csinálják. Csodálatos élmény volt, hogy a zsűri tagjai általam is tisztelt un.híres emberek voltak: Gyarmati Andrea gyermekorvos,úszóbajnok, Nagy Tímea olimpiai bajnok… Rácz Zsuzsit ekkor láttam először életemben,de akkor még nem tudtam neki elmondani, hogy a Terézanyu könyve (Állítsátok meg Terézanyut!) egy  kórházi kezelés során vidított fel annyira, hogy tudtam végre nevetni. Nekem akkor is volt már közöm hozzá , amikor még személyesen nem találkoztunk.

A díjkiosztó olyan volt mint egy Oscar gála. Nem tudod előre, hogy nyertél- e ,ott derül ki. Amikor kimondták a nevemet, a lányom és a párom elsírták magukat. Én olyan lelkiállapotba kerültem, hogy nem emlékszem semmire ezt követően. Biztosan mondtam valamit és meg is köszöntem, gondolom. Szerencse, hogy készültek képek, mert azokat nézve látom, hogy mi is történt. Csodálatos érzés volt, olyan emberek között lehettem  akikre azóta is nagyon felnézek. Olyan Aranyanyu - társakat kaptam, ami örök életemre elegendő töltést ad.

Másnap este- ott maradva Pesten- a Vígszínházban  a Mikve c. előadást néztük meg, amiben unokahúgom, a csodálatos tehetségű Börcsök Enikő (akit nemrégen vesztettünk  el) ,az egyik főszerepet alakította. A darab nagyon megrázó, női sorsokba tekinthettünk bele, örök élmény. Az előadás végén óriási meglepetés ért, mert kaptam egy OKLEVELET a Vígszínház aznap esti szereplőitől. Az oklevélen  az áll, hogy „jó embert keresünk,megtaláltuk” a nevem, és aláírva a színészek által. Nagyon elérzékenyültem,  nagyon megtisztelő volt.

Mit szólt a környezeted?

Amikor újra mentem dolgozni akkor a tanáriban a tanárok összegyűltek és mindenki gratulált és tőlük is kaptam egy nagy plakátot amelyet mindenki aláirt. Amíg nyugdíjba nem mentem kinn volt a szobám falán, a suliban. Micsoda  érzés volt!

A családom, anyukám büszkék voltak rám, a legnagyobb fiam Balázs azt mondta : anya te most eljutottál akkor a csúcsra. Lehet, de ezen a csúcson maradtam még,érzelmileg legalábbis, sokáig. Megerősített a díj abban,hogy a gyermekvédelemben is lehet úgy tenni valamit,hogy annak értelme legyen, eredménye és ha adott esetben mások is észreveszik ezt, akkor az erőt tud adni a következő évekre. Az életem nem változott meg a díj után sem ,szinte ugyanazt a munkát végeztem ,bár a Tanoda sajnos megszűnt 10 év után. De az iskolában délutánonként - magam köré gyűjtve a „tanulószobába” azokat a gyerekeket  akiknek szüksége volt a segítségre- egészen a nyugdíjba vonulásomig folytattam,ha más keretek között is, ezt a támogató munkát. Az tény, hogy éreztem az elismerést körülöttem, s hogy ez a díj valamilyen hitelességet is adott nekem. Egy alkalommal egy szomszéd településen dolgozó pedagógus (aki korábban a Tanodában is segített) megkért, hogy egy nehezen kezelhető,különös gyerek ügyében segítsek és beszélgessünk együtt a család tagjaival. Amikor megérkezett a család, akkor bemutatkoztam és próbáltam felvázolni,hogy miért vagyunk ott,miért jó ez, stb. S akkor az apuka azt mondta: nyugodtan érkeztek, mert úgy gondolják,hogy egy Aranyanyu biztosan nem akar ártani nekik. Ez nagyon meglepett, jólesett. Azért ad az embernek egy tartást is. Ha Aranyanyu vagy, akkor ez kötelez téged.

Szoktál e gondolni a díjra? 

Nagyon sokat, s figyelem az Aranyanyuk életét is, főként a közösségi oldalakon. Egyébként a díj és az oklevél csak 1-2 éve került látható helyre a lakásba, addig  valahogy olyan volt,hogy ha kiteszem pl. a falra (ahol most van) akkor az dicsekvésnek hathat. Ma már másképpen gondolom, nem baj ha dicsekvés, büszke vagyok rá. Amikor a díjra gondolok akkor a Tanoda - és az ottani segítőim, s a gyerekek - jutnak eszembe mindig. Milyen sok gyerek talált ott második otthonra! Milyen sokan jutottak el a tanulásban olyan messzeségbe , ami e nélkül nem biztos,hogy sikerült volna. A tíz év alatt voltak gyerekek, akik ötödikes koruk óta odajártak és a szalagtűzőjükre a társakkal mentünk el, később drukkolhattunk érettségijükön, szakmunkásvizsgáikon. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az odajáró gyerekek közül (kb.60 gyerek) alig néhányan maradtak ki a középiskolából,80 % végigcsinálta, szakmát, érettségit szerzett. Sokan dolgoznak, itthon és külföldön is.

Mit adnál át az utódodnak a szakmádból?

Ha át kellene adnom valamit akkor az lenne az első,hogy szeretni kell a gyerekeket. Ha ez megvan, akkor a „cselekvési terv” már egy egyszerű dolog: semmi olyat nem tudsz tenni, amivel ártanál. Természetesen nagyon fontos , hogy szakmailag biztos tudással rendelkezz, mert az sokat segíthet a mindennapokban, a tudatosságban. Én mindig arra az oldalra álltam, ahol a nehezebb helyzetben lévők vannak, s ez a mentalitás „átmegy”. Megérzik,hogy mellettük állsz, s ez nagyon fontos.

Kaptál e barátságot ajándékba az Aranyanyuk közül ?

Nekem az Aranyanyuk közössége egy olyan kuriózum, egy olyan egyedi dolog, ami keveseknek adatott meg. Az Aranyanyuk olyan emberek, akik nem félnek segíteni, nem sajnálják az időt másokra és olyan űrt töltenek be , amire nagyon nagy szüksége van ennek a társadalomnak.

Sajnos úgy tűnik, hogy ennyien vagyunk, maradtunk akik 2011 és 2017 között megkaptuk a díjat. Nagyon fontos lenne a láthatatlan munkát végzőkre fényt vetíteni, hogy legyen erejük tovább vinni a feladatukat. A díj nemcsak egy tárgy, hanem emberek közössége, csodálatos munkát végző nők társasága. Aktívan követem azok munkáját akik a közösségi oldalakon is megjelennek, s mindig ellágyulok  és elérzékenyülök,hogy nekem milyen csodálatos emberek közössége adatott meg. Ajándékba kaptam egyes embereket is közülük. Természetes, hogy vannak akik nagyon közel kerültek hozzám, ilyen Kelemen Edit pl, ő lelkitársam még akkor is, ha alig találkozunk és keveset beszélünk. De a többiek sem távoliak, ők is fontosak nekem. Nagyon nagyra tartom mindegyikőjüket. Ámulok Almássy Mónika Kórházsuliján, Nagy Kati gyermekdiabétesz kezeléséért tett erőfeszítésén, Hinda írástudásán, Kovács Adrienn hihetetlen energiáján, Vass Gabi különleges derűlátásán, Kenessey Andika kitartásán, Mangó Gabin  a „háziorvos szuper sajátos értelmezéséért”  , Kovács Nico türelmén és empátiáján, de sorolhatnám végtelenségig. Azt tudom mondani mindnyájuknak, hogy köszönöm, hogy ismerhetlek benneteket! Életem nagy ajándéka, hogy vagytok!!

Milyen az életed így a pandémia idején?

Tavasszal az első hullám idején megtanultam nem találkozni senkivel (szinte),ez azért ment könnyebben, mert már nyugdíjas vagyok egyébként is. Unokámmal megtanultunk online együtt tanulni ,amikor bezárták az iskolákat. Szerencsére anyukája is homeoffice volt, így valóban el tudtunk szeparálódni. Ősszel mire jött az újabb karanténidő édesanyám beteg lett, ápolásra szorul, itt van nálam. Amikor nagyon nagy volt a fertőződés, akkor majdnem egy hónapra valóban csak ketten maradtunk vele,egymásra számíthattunk a gondozás során, szerencsére értette,hogy mi a helyzet. Többen betegek lettek a családból,de sikerült megoldani,hogy mi ne találkozzunk velük. Nem volt súlyos senkinek a covid tünete. Teljesen hozzászoktam a bezártsághoz, hogy virtuális létben vagyok. Az unokámmal minden délután online változatlanul együtt tanultunk az újabb iskolabezárásig, s most is, de ebben a tanévben vannak online órák is, ennek örülök. Ez a két tevékenység (gondozás,tanulás) struktúrálja a napjaimat, de most ez az életfeladatom és nem panaszkodom. Örülök,hogy megtehetem,hogy támaszuk lehetek. A szabadidőmben szörfölök a neten, sokat olvasok. Miután én egy hírfüggő ember vagyok igen sokat tájékozódom  a neten , figyelem a történéseket és igyekszem tájékozott , naprakész maradni. Jól vagyok.

Börcsök Klára 2012-es filmje: