“Ez a díj, minden mástól különb, mert nem szakmai, hanem EMBERI. A hétköznapokban végzett munkád elismerése.”

Karczewicz Ágnes óvónő egy legenda, egy intézmény. Az óvodások szülei a hetedik határban is reménykednek, vajon megadatik-e hogy éppen az ő szárnyai alatt cseperedhessen a gyerekük… A hálás szülők fogtak össze és jelölték Ági óvó nénit a díjra. Azóta majdnem nyugdíjba is ment, de természetesen mégsem, mert bár rákészült, amint befejezte volna, kiderült, hogy szükség van rá továbbra is… Nem is bánja, imádja hivatását és hivatása, vagyis ovis gyermekei is imádják őt. Nála a gyerekkor valóban manók és tündérek, a csodák és varázslatok kora.

Változott-e a munkád, munkahelyed 2013 óta?

Munkahelyem nem változott, Nagykovácsiban dolgozom a Kispatak Óvodában. Igaz, már harmadik éve nyugdíj mellett, csökkentett óraszámban. Két évig készültem lelkileg a nyugdíjazásomra, kitaláltam, miket fogok csinálni, virágkötés, betonöntés, informatikai tudásom fejlesztése. Nagyon sok tervem volt. Elköszöntem, elbúcsúztattak egy csodálatos több száz fős rendezvényen három éve júliusban, majd szeptemberben kiderült mégis dolgoznom kellene, mert nincsen elég óvónő. Nem bántam. Igazából, nem tudom én ezt egyből abbahagyni. Nekem ez tökéletes, azt is mondhatnám, ez a világ teteje. Délutánonként dolgozom, az altatás, az egyéni fejlesztés és a játék megmaradt nekem. A projekteket változatlanul közösen találjuk ki a kolléganőmmel. A manócsalád tovább él.

Emellett folyamatosan írok, szakmai cikkeket, tanulmányokat, az óvodai munkáról. Elsősorban a gyakorlati részekről írok, nem elméletet. Eddig nyolc könyvem jelent meg. Most, egy nagyobb projekten dolgozom a Novum kiadóval, ezt nagyjából két évre már feladatot ad. Ezen kívül, újságszerkesztésre is felkértek.

Mi sarkall arra, hogy hatvan felett még dolgozz, írj, módszertanon gondolkozz?

Hiszek abban, hogy van annyi tapasztalatom, amit megoszthatok. Van időm. Segíteni szeretnék az aktív óvónőknek, hogy könnyebben találjanak meg olyan anyagokat, amelyek a napi munkát előre viszik. Van facebook oldalam is, a Kincsek kacatok, ennek már több mint 50 ezres a követő tábora. Én azt vallom, amit tud az ember, azt adja tovább, annak, akit ez érdekel, akinek fontos, esetleg időhiányban szenved és segítségre találhat. Lényeg, hogy segítsünk egymásnak, hogy minél szebbé tegyük az óvodáskort. Ide illik az én hitvallásom, amit Weöres Sándor fogalmazott meg helyettem: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.

Hogyan emlékszel az Aranyanyu jelölésed időszakára? a díjátadóra?

Életem egyik legszebb eseménye. Szülők jelöltek és egy volt óvodásom talált rá a felhívásra. Ő kezdeményezte. Ez a legszebb az egészben, és a szülők kézbe vették a folyamatot. Nagyon meghatott. Szakmai pályafutásom legszebb élménye. A díjkiosztóra elkísértek, velem voltak. Érzelmileg nagyon nagy dolog ez a díj. Azt fejezte ki a jelölés, hogy a szülők, családok, mit gondolnak az óvodás életről. Ez a díj, minden mástól különb, mert nem szakmai, hanem EMBERI. A hétköznapokban végzett munkád elismerése. Én egyébként azt gondoltam ott a díjátadón, hogy én semmi extrát nem tettem, csak a dolgomat végeztem, mit is keresek én itt. Csodálatos érzés volt. Hihetetlen hangulata volt a gálának, s nagyon felemelő volt látni a többi jelölt elkötelezettségét. Ez felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyi jó ember van, akiktől lehet tanulni. Az Aranyanyuk szerintem mindannyian adni akarnak, s adtak is, mindannyian letettek valamit az asztalra. Valamit, amitől jobb lett minden. Csodálatos kezdeményezés volt ez, olyan emberekre vetült fény, akikre egyébként nem nagyon szokott.

Mit szólt a környezeted?

A környezetemben mindenki meg volt hatva. Érezték azt is, hogy ez nekem milyen nagy dolog. Örültek mindannyian. De az én mikrokörnyezetem egyébként is nagyon támogató. Mindig is az volt, jó így együtt dolgozni.

Három gyereked van. Viszi e tovább valaki a szakmát?

Igen, három gyerekem és három unokám van. Amikor a sajátjaim kicsik voltak, gyakran volt lelkiismeret furdalásom, hogy vajon tudok e nekik annyit adni, mint az óvodásaimnak? Hiszen a munkám volt akkor is az életem, nagyon sok időt fordítottam az óvodára. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a legnagyobb lányom is óvónő lett, sőt talán a középső unokám is erre a pályára jön.

Milyen tulajdonságokra van szükség a te szakmádban?

Én hiszem, hogy 3-7 éves kor között a legjobban formázható egy személyiség. Minden ott marad akár „tudat alatt” is, ami ebben a korban éri a gyereket. Hiszem, hogy nem felesleges, amit befektetsz. Nagyon fontos tulajdonságnak tartom a rugalmasságot. Ne ragadj le, mindig keress, kutass, hiszen a világ is változik körülöttünk.

Mi lenne személyesen neked a méltó elismerés?

Én meg vagyok elégedve az elismerésemmel. Ha díjban kellene gondolkodni, nekem két olyan díjam is van, ami eltölthet elégedettséggel, az Aranyanyu és a Brunszvik Teréz díj. Mindkettő nagyon nagy megtiszteltetés. Nekem igazából a legfontosabb, hogy a mindennapokban jönnek az elismerések, a gyerekektől, a szülőktől, barátaimtól. Ami tőlük áramlik felém, az nekem az igazi elismerés, visszajelzés. Nekem szerencsém van. Mindig óvónő akartam lenni. Három éves koromtól. Elértem ezt és ez az életem. Eltaláltam az életfeladatomat, nagyon jól érzem magam benne. Nagykovácsiban húsz éve dolgozom, ez a környezet lenyűgöző és a gyerekeknek is nagyon sokat meg tudunk mutatni ebből. Ebben a környezetben varázsolni is könnyebb, a manók világát itt igazán meg lehet teremteni.

Hogyan befolyásolja az életedet a világjárvány?

Viszonylag könnyen vettem, ez egy változás. Ez egy betegség. Jobban oda kell persze figyelni egymásra, a környezetre, a higiéniára és egyáltalán mindenre. De én hiszek abban, hogy tanulunk is belőle. Lehet ez egy álom csak, de azt hiszem, hogy az emberek jobban figyelnek egymásra, a környezetre. Ez az első hullámnál nagyon megfigyelhető volt, bizakodásra adott okot a jövőre nézve. Most azt látom, elfáradt ebben mindenki. Elviszi az energiát az újabb és újabb hullám. Most nehezebb, próbálsz talpon maradni. De azt hiszem, ki fog az is derülni, hogy ki az, aki valóban segít, tenni akar, másokért a szűkebb és tágabb környezetéért.

Óvónőként azt tudom mondani, hogy az online óvoda egy „pótcselekvés”. A napi kapcsolat, az egymás szemébe nézés, a közös dolgaink nem pótolhatók az online térben. Én azt tudom mondani: le a kalappal minden óvónő kollégám előtt, hogy erre át tudtak állni. Hihetetlen összefogást tapasztaltam meg az óvónők között, ahogyan segítik egymást, ahogyan átadják tapasztalataikat. Sokat segítenek egymásnak. Nehezek a hétköznapok. Mi minden nap küldjük a szülőknek az ötlettárat, de a személyességet nem tudjuk nyilván belerakni. A családok azok, akik most a legtöbbet vállalják. Alig várom, hogy újra nyisson az óvoda. Mivel pozitív ember voltam mindig, most is ez segít át mindenen. Hiszek benne, hogy túl leszünk ezen és úgy leszünk túl, hogy tanulunk belőle és az eddiginél jobban vigyázunk a környezetünkre és egymásra is.

Arra készülök, hogy amikor eljön az a pillanat, hogy az óvónőséget már „csak” munkának érzem – s ezt észre is veszem - akkor valóban nyugdíjba megyek, és nem fogok unatkozni egy percet sem, bár néha szeretnék. Most még nagyon jó így nekem, a sok öröm. ami ér a munkában, a pozitív visszajelzések, amit a gyerekektől, szülőktől, kollégáktól kapok, még feltölt. Ezek nélkül nem is lehetne dolgozni. Ez minden.