Felejthetetlen időszak volt nekem, ekkor ismerték el életemben először a munkámat

Furugh Switzer szociológus, párterapeuta 1994-ben érkezett Kanadából Magyarországra férjével és gyerekeivel, a hazai Baha’í’ vallási közösség hívására. Két évre terveztek maradni, azóta eltelt 24 és ők maradtak. Furugh missziója a legszegényebb hazai közösség, a romák támogatása: a maga által kidolgozott módszer a Meséd - Mesélő Édesanyák program alapján segíti a családokat, elsősorban édesanyákat abban, hogy meseolvasással, a mesék feldolgozásával, a közösség erősítésével csináljanak kedvet nekik és gyermekeiknek egyaránt a tanuláshoz, olvasáshoz- mely egyetlen út a nyomorból való kitöréshez. Több ezer hazai, sőt külföldi családot támogattak már programjukkal. Pszichológus férjével közös küldetésük is van: párterapeutaként is dolgoznak.

Mi történt veled a díjazásod után? Változott a munkád?

Nem, nem változott, legfeljebb kicsit több lett.  A Covid megviselte a családokat a párterápia területén is.  Sokkal több foglalkozást tartunk online a férjemmel. Emellett van egy meseprojektünk is, az Oktatási Minisztérium kért fel rá.  A húsz legszegényebb óvodában dolgoztunk. A szülőkkel, óvó nénikkel közösen meséltünk, beszélgettünk. A gyerekek nagyon élvezték ezeket az alkalmakat. Mesekönyveket vittünk nekik ajándékba.  A Covid alatt sajnos nem volt erre lehetőség, nem tudtunk bemenni közéjük, de a nyitáskor azonnal folytattuk a munkát. Ez a munka most is folyik több helyen, de én most már inkább szupervízor vagyok, a roma anyukákkal tartom a kapcsolatot, tréninget tartok nekik. Az anyukák a képzés után tudnak pályázni, és ők is folytathatják a meseprogramot. Önállóan dolgoznak, én pedig engedélyt adtam arra, hogy az én módszeremet használják.

Mióta élsz Magyarországon?

1994-ben jöttünk Magyarországra, eredetileg önkéntesnek jöttünk Bahá’í vallási közösségből, Kanadából. Nem tudtunk semmit az országról, jöttünk segíteni a helyi Bahá’í közösség kialakításában. Az volt a tervünk, hogy maximum két évet maradunk, de már 27 éve itt vagyunk. Kezdett nőni a közösség, mi pedig a veszprémi egyetemen tanítottunk angol nyelvet, ott mindig kérték, hogy maradjunk még, és mi maradtunk. Két kisgyerekkel jöttünk, ők iskolába kezdtek járni, végül letelepedtünk Gödöllőn. Érkezésünkkor nagyon fiatalok voltunk és bátrak. Voltak nehéz időszakaink, akkoriban kevesen beszéltek angolul, mi pedig egyáltalán nem értettük a magyar nyelvet. Mostanra Magyarország az otthonunk.

A családterápia hogy jött?

Azt már kint megtanultuk Kanadában. Itt kezdetben ezzel nem foglalkoztunk, angol nyelvet tanítottunk az egyetemen. Néhány év után kezdtük el csinálni. Én szociológus vagyok, férjem pszichológus, de mindketten tanultunk párterápiát is. A klienseink főként külföldön élnek, Skype-on keresztül dolgozunk már régóta, Amerikából, Kanadából, Ausztráliából vannak ügyfeleink, meg néhány  európai országból is. Írtunk könyvet az udvarlásról, házasságról. Sokan ismernek bennünket az angol nyelvi területeken és keresnek bennünket. Nem volt szükség reklámra, szájról szájra jár a hírünk.

Az Aranyanyu-díjra hogy emlékszel vissza?

Felejthetetlen időszak volt nekem, akkor történt először, hogy a munkámat valaki elismerte. Akkor már régóta foglalkoztam a meseolvasással, éppen ezért, mikor felhívtak telefonon, hogy jelölést kaptam, teljesen megdöbbentem, váratlanul ért. Nem ismertem a díjat. Amikor megismertem, rájöttem, hogy ez egy csodálatos csapat. Engem is bátorított a példájuk, jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül.  Nagyon szeretek ebbe a csapatba tartozni. A gála megható volt, aztán sok interjút adtam, szerepeltem a magyar- és amerikai tévében. Egyszer a perzsáknál is. Sokk cikk jelent meg rólam, bízom benne, hogy a módszerem híre eljutott a világhoz, és mások is használni fogják!

 Te tudsz magyarul olvasni?

Nem én szoktam olvasni, nekem van akcentusom, a magyar nem az anyanyelvem, ezért nem igazán jó, ha én olvasok a kicsiknek. Fontos, hogy a csoportvezető szépen tudjon olvasni. Szoktunk olvastatni a szülőkkel is egy-egy mondatot, így mindenki gyakorolja, és két-három hónap múlva már szépen olvasnak. Én bátorítom őket, mert kezdetben általában félnek, szégyellik magukat, nem akarnak olvasni. De pár hónap elteltével már ügyesen megy mindenkinek.

Hány családdal kerültél kapcsolatba?

Több ezer családhoz eljutottunk már. Nagyon sok embernél jártunk Magyarországon is, de külföldi családokhoz is eljutunk. Saját alapítványunkkal is pályázunk, roma alapítványok is támogatnak minket.

Romákhoz mész?

Általában igen, célzottan roma családokhoz szoktunk menni, de előfordulnak nem romák is a munkánkban. Hátrányos helyzetűek, nehéz körülmények között élők. Főként magyar népmeséket mesélünk, de előfordul műmese is, ha annak pozitív üzenete van feléjük. Olyan szövegeket keresünk, amiket aztán közösen elemezni tudunk, beszélgethetünk róla. A program nem csak az olvasásról szól, hanem, hogy reményt keltsünk a gyerekekben egy jobb élet iránt, pozitív példákat lássanak benne a jobbra fordulásról. Cél, hogy reménnyel tele, vidáman menjenek haza a felolvasásokról.

Kanyarodjunk kicsit vissza a díjhoz! Szerinted miben hasonlítanak az aranyanyuk? Mi a közös bennük?

Számomra az, hogy próbálnak segíteni, szolgálni a munkájukkal. Amit csinálnak, az nem csak munka, hanem szolgálat is. Keresik a helyzeteket, hogy segíthessenek. Az mindegy. hogy mit csinálnak, de adni akarnak az embereknek. Nem csak a pénzkereset a céljuk, hanem annál sokkal több.

Hogyan vészeltétek át a pandémia időszakát?

Elég borzasztó volt, de szerintem van jó oldala is. Az embereket ráébresztette, hogy mennyire fontos a személyes kapcsolat.  Azáltal, hogy a Covid ezt elvette tőlünk, segített újra építeni mindent. Sok veszteség volt. Sajnos a mi családunkban is volt probléma, a nagyfiam étterme majdnem tönkrement.  Nekem és a férjemnek nem okozott nagyon nagy változást, hiszen mi eddig is online dolgoztunk, anyagilag nem rendültünk meg, de sok embert láttam, akinek csaknem tönkrement az élete, s meg kellett tanulnia, hogyan ne legyen depressziós, hogyan élje túl ezt a nehéz időszakot.  Olyan volt ez, mint egy kés, amelyet az emberiség ajándékba kapott. Lehet vele ölni, de lehet vele kenyeret szelni is.  Az embereknek kellett választania, hogy mit tesznek az ajándékkal. Sokan ráébredtek, hogy hogyan tudnak segíteni másoknak. Számomra nem volt tragédia, nehéz volt, de valami mást adott nekünk, hogy hogyan tudunk másképp élni, egymáshoz viszonyulni.

Tartós lesz szerinted az egymás felé fordulás?

Erre nehéz válaszolni, nem tudom, de bizakodom, változást hozhat az emberek hozzáállásában, szemléletében.  Az egész világot megrázta a Covid, Isten megmutatta, hogy testvérek vagyunk, egy család vagyunk, szeretnünk kell egymást. Mindennap beszéltünk különböző országokban élő emberekkel, mindenki ugyanazon ment át. Mindenki küszködött, de mindenkinek jó tanulási lehetőség volt. Bizakodom, hogy ha csak egy kicsit, is, de tanultak az emberek a történtekből.

Milyen terveid vannak? Itt maradtok, vagy fölmerült, hogy visszamentek?

Van lehetőség, hogy visszamenjünk Kanadába, de most még nem szeretnénk. A lányom és az unokám ott él, oda ment egyetemre, ott ment férjhez, pszichológiát tanul. Mi voltunk náluk a nyáron 2020-ban, s bár karanténba kellett vonulnunk, de náluk voltunk, együtt, ez nagyon jó volt. Tervezzük a találkozást újra, ha nem zárja el ezt a lehetőséget a vírus. Dolgozunk tovább, ahogyan eddig. Egyelőre ezt tervezzük, és maradunk Gödöllőn.

Furugh 2015-ös filmje: