Fontos az együttműködés a szülőkkel és a kollégákkal is

Prof. Dr. Berényi Marianne évtizedek óta dolgozik munkatársaival azért, hogy a neurológiai problémával küzdő apróságok felnőttként teljes életet élhessenek. Nem csupán a gyerekeket gyógyítják, a gyakran súlyos diagnózissal szembesülő családokban is tartják a lelket. Munkájuk gyümölcsei felnőtt, egészséges, emberek, a legtöbben maguk is családanyák, családapák: több ezren vannak szerte az országban, akik hálából jelölték őt az Aranyanyu díjra. Marianne orvosként, vezetőként a csapatmunkában hisz, a megoldások embere, aki oroszlánként küzd- szintén évtizedek óta- a kollégáiért is.

Pontosan hol dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Nagyon röviden, NEM. Tulajdonképpen ezen az osztályon, ebben a munkakörben dolgozom pályám kezdete óta. 1973-ban végeztem, és először a Svábhegyi Gyermekgyógyintézetben dolgoztam, amely megszűnt 2007-ben, s ezt az osztályt az összes dolgozójával, felszerelésével átköltöztették a Margit Kórházba. Azóta itt vagyunk.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? Számodra mit jelentett akkor, mit jelent most?

Igazából nem változott. Olvastam a különböző véleményeket, akiknek ez alapvető változást hozott az életében, vagy azért mert elkezdték őket utálni vagy azért, mert elkezdték őket szeretni, de nekem ilyen jellegű tapasztalatom nem volt. Az ismertségemen nem javított, nem is rontott, mert szerencsére van sok ismerősöm és végül is azok az emberek szavaztak rám. Tehát inkább az Aranyanyuság lett annak a következménye, s nem fordítva.

Mindenképpen nagyon jól esett, ez vitathatatlan, főleg az, hogy ez valakinek egyáltalán ilyen formában eszébe jutott. Akkor is csak félig-meddig mondtam el, most is csak részleteiben, hogy aki ezt az egészet kezdeményezte, az egy volt betegemnek az édesanyja, de sajnos az ő gyermekén nem lehetett segíteni. Ez a tény volt teljesen döbbenetes és megható számomra, hogy épp ez a mama érezte úgy, hogy kapott valami segítséget, akit óriási veszteség ért.

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Elmentem egy párszor ezekre az összejövetelekre, ahol voltak olyanok, akiket ismertem vagy olyanok, akik engem ismertek, de új kapcsolatom nem született.  Talán  Rácz Zsuzsival kerültem egy picikével közelebbi kontaktusba, mert róla nem volt információm korábban.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Bizonyos esetekben feltehetően nehezebb egy nőnek olyan hatást gyakorolnia a környezetére szakmai értelemben, mint egy férfinak. Szerencsére én ezt saját bőrömön nem tapasztaltam, nem éreztem, hogy el vagyok nyomva vagy hátrányosabb helyzetbe kerülök emiatt. De a történetek olvasása, végighallgatása apropóján, sok nőtársamnak ezzel is meg kellett küzdenie. Persze számtalan férfi is harcol a környezete jobbá alakításáért, de tény, hogy a nők tevékenységének elfogadottsága, elismerése, díjazása, nem teljesen úgy működik a mi társadalmunkban, mint kellene. Eleve az ötlet megszületése, hogy kerüljenek reflektorfénybe ezek a nők, hátha példát mutat, hátha segít, ez okos és jó dolog.  

Azon a területen, ahol te dolgozol, az orvosok többsége nő vagy férfi?

Ma már szinte egész Magyarországon az orvosok többsége nő.  Amikor én kezdtem, akkor talán egy gondolattal kevesebb volt, mint a fele-fele arány, most úgy van, mint a tanároknál, már csak mutatóban van egy-egy férfi. Amikor én jártam iskolába, mondjuk gimnáziumba, akkor ott, lányokból volt kevés.

Mi a jelentősége- a saját meglátásod szerint- a hivatásodnak, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak? 

Szerintem, megfelelő nyitottság, érdeklődés, tudás és tisztesség, semmi extra.  Bármelyik odaadással, becsülettel végzett munkához meggyőződésem szerint ugyanez kell. Pláne, hogy ha az adott munka, emberekkel foglalkozik. Valószínűleg nem kell akkora empátiakészség, például a könyveléshez, bár abban a pillanatban, hogy beszélni kell valakivel, akkor már nem hátrány. De erre szüksége van egy eladónak vagy taxisofőrnek is.

Nekem még a kapcsolódás jutott eszembe, hiszen elég erőteljesen kell kapcsolódnotok a szülőkhöz...

Itt van komoly szerepe az empátiának, odafigyelésnek, érdeklődésnek, és reméljük, hogy ez alapján kialakul az a bizonyos kapcsolat. S ezen a területen nagyon fontos az együttműködés a szülőkkel és a kollégákkal is. De nem hiszem, hogy ez egyedi, más területen is megvalósítható.

Te konkrétan mit adnál tovább?

Nem tudom, szerintem ilyen kiemelkedő dolog nincs. Az ember együtt dolgozik másokkal közösségben, teamben, van egy bizonyos fokú példamutatása, amire vagy vevő a környezete vagy nem. Ha megtalálja valaki ennek a hivatásnak a szépségét, azt vagy az elődeihez hasonlóan valósítja meg, vagy új módszereket talál ki. Az a lényeg, hogy érdekelje, tudja, szeresse, hiteles legyen. Adja a saját egyéniségét, végül is attól lesz elfogadható.

 Mi jelenthetné, számodra személyesen illetve mi jelenti a munkád méltó elismerését?

Leginkább az, hogy ha van egy nehezen megoldható probléma, sikerül rájönni a megoldására, ehhez partnereket találok, és megpróbálom megvalósítani. Ha sikerül, akkor a nagyon jó érzés. Hiába van a lehető legjobb elképzelés, hogy ha nem sikerül megnyerni a szülőt, a kollégákat, a környezetet, hogy ezt mégiscsak így kellene csinálni. Akkor lehet az a lehető legjobb ötlet, akkor se vezet eredményre. Szóval, nekik is elmondom, most is elmondom, ez egy közösen végzett tevékenység, itt nem egyénieskedünk. Persze én se olyan vagyok, mint x meg y meg z, van egy hierarchia is, mint minden egészségügyi intézményben, de azért ezt mi nagyon együtt csináljuk.

Találkozol-e olyan gyermekkel, akit a pályád elején kezeltél, s most már tulajdonképpen felnőtt ember?

Rengeteggel. A tavalyi nehézség kapcsán számtalan régi betegem szülője jelentkezett, hogy ugyan a kisfiam már 38 éves, de… Az osztály valójában 1975-ben nyílt meg, és a legidősebb gyógyultak már 45 évesek. Szerencséjükre sokaknak még él az édesanyja, volt, aki eljött, ezek megható találkozások voltak.  De valóban sokan jelentkeztek, össze is gyűjtöttünk egy csokorral. A facebook oldalunkra és  a www.fejlodesneurologia.hu oldalra is, előzetes engedélyükkel feltettük a beszámolóikat. Mostanában kapott az osztály mindenféle takarókat és egyéb, a csecsemők komfortját javító lehetőségeket egy alapítványtól, aminek Verrasztó Evelin, Európa bajnok úszó  a védnöke, és valahol száz évvel ezelőttről a mamája emlékezett rám. Kérte, hogy amikor eljönnek, akkor én mindenképpen legyek itt, mert jártak hozzám Evelinnel, örülne, ha látna. De, például megjelent egy nagy lakli fiú, óriási brácsával, leült a folyosón és egy kis koncertet tartott, szóval ezernyi szép emlék előjött. Olyan páciens is volt, aki már a gyerekével jött.

Mi az, amin feltétlenül változtatnál?

Én már a vége felé járok a tevékenységemnek és azt várom, hogy a kollégáim annyi tapasztalattal, a hivatalos szakképesítésekkel és egyebekkel rendelkezzenek, hogy át lehessen adni nekik a stafétabotot. Egyébként egyik sem teper a vezetői posztért, mert az nagyon nehéz. Remek itt a csapat, összesen 25 ember, és mindenki összetart, de az érdekérvényesítés és képviselet, azért nagyon kemény kiállást igényel. Én ebben látom a vezető szerepét, s nem abban, hogy játssza az eszét. Vezetőként meg kell próbálni a maximumot kihozni az embereinek, pl. a megfelelő munkakörülményeket, és ez kemény ökölharc, nemcsak most, mindig is az volt, ez nem mindenkinek való.  Nem egyszerű bevállalni a vezetői pozíciót, s biztos, hogy vannak olyan szakmák, ahol az jut a konchoz, aki irányít, de nálunk ez nem így működik.  Itt csak a plusz munkából jut több a vezetőknek, pl. számtalan szervezési, oktatási, adminisztratív tevékenység, amiket mind-mind vinni kell, s ez rengeteg idő és energia, a mindennapi gyógyítás mellett. Szerencsére én még bírom.