Hitelessé válni az igazi pedagógussá válás...

Soha nem fogom elfelejteni, hogyan ragyogott Kovács Nikoletta pedagógus a színpadon, amikor átvette az Aranyanyu díjat. Niko- becenevén, ahogy mindenki emlegeti- született pedagógus. Ő az, aki mindig azt keresi, önmagát hogyan fejlesztheti, és közben hogyan találhat új utakat mások megértéséhez, támogatásához:, elsősorban a gyerekekhez, és a pedagógusokhoz. Miután- egy évvel az Aranyanyu díj átvételét követően- a rendszer elviselhetetlen ellentmondásai miatt felmondott szeretett iskolájában, szabadúszóként továbbra is a pályán maradt, de elsősorban az élménypedagógia felé fordult. A Kalandok és Álmok Szakmai Műhelyben programokat fejleszt, pedagógusokat képez, éppen azért, hogy minél több eszközük legyen a gyerekekhez. Látni kell őt gyerektársaságban: lételeme a játék, a derű, joggal imádják. A kreativitás, a humor nélkülözhetetlen számára és ragadós is: ha valaki, Niko meg tud nevettetni kicsit, nagyot. A pandémia időszaka ugyan egyáltalán nem volt könnyű számára sem, mégis kihozta belőle szakmailag a legtöbbet- megtanulta az online platformok működtetését, tudását önkéntesként átadta sok pedagógusnak, segített, ahol csak tudott- és kifejezetten a cybertérre tervezett új módszereket, kapcsolódási lehetőségeket a gyerekekkel, akiket ha lehet, még inkább megviselt a covid, a karantén, mint a felnőtteket. Igazi úttörő, született humanista.

Emlékszem a díjátadón az örömödre, amikor gyakorlatilag felrepültél a színpadra! Neked milyen emlék?

Emlékszem a pillanatra, erre különösen. Kicsit olyan volt, mint mikor egy olimpiai számot megnyersz, bár nyilván más fajta erőket kell befektetni, mint egy sportolónak. Azt éreztem ez olyan, ami engem tökre felemel, hogy a világ egyik legboldogabb embere vagyok, abban a pillanatban. 

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy jelöltek?

Arra határozottan emlékszem, amikor felhívtak telefonon, hogy benne vagyok a négyben. Emlékszem, hogy nagyon fáradt voltam, véghajrá volt a suliban, dekoncentrált és kimerült, és két nap múlva indultunk. Azt hiszem, akkor annak a telefonhívásnak az izgalma segített a végső kimerülést átvészelni. Bevallom egy kicsit nehéz volt, hogy nem mondhattam el senkinek, pedig rettentően boldog voltam, s igazán büszke. Izgalmas volt a filmkészítés, a szavazás is. Végül közönség szavazatos lettem,  megdöbbentő volt, hogy mennyi ember szavaz rám azért, mert úgy gondolja, hogy ezt megérdemlem. S valahogy egész idő alatt éreztem, hogy benne vagyok az első kettőben, annak ellenére, hogy nem láthattuk közben az eredményeket..

Mit szólt a környezeted?

Együtt örültek velem. Az anyukám ott volt ezen a rendezvényen, ez fontos volt nekem. És ott volt a bátyám is, és azt hiszem neki egészen furcsa lehetett, hogy büszke lehet a húgára. Ő a férfi a családban nálunk, s kicsit pótolta az apukámat, ott, abban a helyzetben. Nem hiszem, hogy ő tudta, hogy kaphat az ember pedagógusként is elismerést, egy olyan láthatatlan munkáért, mint amit mi csinálunk, nem sok látszatja van, ott azonnal, csak évekkel később derül ki az eredmény. Ott hirtelen szembesül vele, hogy a húga valami fontos és jó dolgot csinál, meghatódott és tudom, hogy ez neki nagy büszkeség volt. Persze én is nagyon büszke voltam, a környezetem is. Az iskolám, a cég, ahol trénerként dolgozom, a barátaim, a jelölőm, Szandra is. A kiválasztás során sokat számít, hogyan ír a jelölő rólad, a munkádról, s ebben neki nagy része volt, ma is azt gondolom, hogy csak azért sikerült, mert ő valami elképesztő belső hittel írt rólam.

Mi az az Aranycipellő, ami hozzád köthető?

Természetesen egy ígéret, egy kihívás… Az volt, ha megnyerem az aranyanyu díjat, akkor egy évig minden nap írni fogok. Így lett az Aranycipellő blog és az írás. Egy évig írtam. Minden áldott nap. Szólt magánéletről, szakmáról, önismeretről, s kicsit a népnevelésről is. Ahogy letelt az egy év, abbahagytam és azóta képtelen vagyok folytatni. Azért remélem eljön a pillanat amikor újra írni fogok. Most éppen nem abban a fázisban van az életem, hogy folyamatosan megnyilatkozzak..

Változott e az életed azóta? Nagyon megdöbbentem, hogy szeretett iskoládat elhagytad.

Egy évvel a díjátadó után. Szerettem igazgatóhelyettes lenni, mai napig azt gondolom, hogy számomra a legideálisabb munkakör volt. Nyüzsögni lehet, át kell látni helyzeteket, emberekkel foglalkozni, s kicsit meg lehet váltani a világot. De, akkor ott, azt éreztem, hogy olyan dolgokat kellene értékként képviselnem, amivel nem tudok egyetérteni.  Ha te vezető helyettes vagy, lehet nem egyetérteni a vezetővel, akivel dolgozol,  de ennek megvan a kerete. Amikor azonban kitettem a lábam, azt kell képviselnem, amiben döntöttünk. Eljutottam arra pontra, amikor nem tudtam képviselni, amit „központilag” kitaláltak. Számtalan ilyen volt, mert nem tartottam szakmailag megfelelőnek a döntéseket, amit az állami szerv kitalált. Az utolsó egy tantárgyfelosztással kapcsolatos dilemma volt, számok alapján kellett dönteni. Csak néztük azt a sort, amiben a számok vannak, és rájöttünk, hogy fel kell mondani valakinek, a 22 helyett 0-t írtam, de a 0 mögött egy anyuka volt, aki azért jön vissza 2 év GYED után, mert úgy anyagilag könnyebb lesz. 0-t írtam, aztán felmondtam. Azt éreztem, én ezt nem tudom tovább képviselni. A főnököm is felmondott. Tudva egymásról, de egymástól függetlenül. 

Néhány nap alatt több álláslehetőségem is lett. Hirtelen váltanom kellett. Jelenleg a Kalandok és Álmok Szakmai Műhellyel, pedagógus továbbképzésekben dolgozom. Élménypedagógia, játékpedagógia, erőszakmegelőzés illetve egy sajátos nevelési igényű gyerekek integrálását célzó, sajátfejlesztésű képzésünk is, s a közös, hogy ha nem élménypedagógiát használunk, akkor élménypedagógiai módszereket használunk. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nekem ez kevés, hogy pedagógusokkal dumálgatok a gyerekekről. Hiányoznak a gyerekek. Így megszerveztem a saját önkéntes programomat “Együtt Jó” néven.  A pandémia megjelenéséig havi 2 napot arra szántam, hogy egy-egy osztálynak közösségfejlesztő élménypedagógiai foglalkozást tartsak. Ha biztonságos lesz, s beengednek az iskolákba, nagyon szeretném ezt folytatni. 

Táboroztatok is a Magyar Református Egyház Bárka Táborában. Évente 1600 hátrányos és nem hátrányos helyzetű gyermeket integráltan foglalkoztatunk, nyaraltatunk, táboroztatunk, turnusonként 180 gyerek, 70 fős stáb. Idei évben 3 turnusért felelek, azért ez is egy folyamatos munka, közel 10 hónapot készülünk a következő évi táborok megvalósítására. 

Milyen hatással volt az életerdre a Covid?

Emlékszem erre a pillanatra, még az utolsó nap, március 13-án is tréninget tartottam, találgattuk, hogyan lesz. Az volt az első reakcióm, hogy akkor itt most meg kell segíteni a pedagógusokat. Nem tudtam hogy kell csinálni, de azt éreztem, hogy ez baromi nagy kihívás lesz a pedagógusoknak. Kitaláltam dolgokat, megírtam, hogy szerintem hogyan lehetne otthonra kiadni feladatot, hogy érdekesebb legyen mint a tankönyv 18. oldala. Egy darabig nem ijedtem meg, élveztem, hogy nem kell csinálni semmit, fényképsorozatot csináltunk, naponta beöltöztem otthon egy festménynek, megcsináltam a képet, Szandra retusálta. Végre volt időm mindenfélére, sok kreatív energia tombolt a Márton utcában. De sokat voltam teljesen egyedül, nehéz volt, biztosan másnak is, de egyedülállóként egy 36 négyzetméteres lakásban kemény volt. S ahogy az életemben lenni szokott, szakmailag egészen jól ment, jobban, mint amit gondoltam. 

Egyszercsak mégis eljött a pillanat, hogy el kell kezdenünk digitálisan képzést tartani. Először nem voltam hajlandó rá, meg voltam róla győződve, hogy nem lehet sajátélményű gyakorlatokat online tartani… Ma azért ezt már máshogyan látom… A Tréneri Edzőtábor Egyesület Facebook csoportja, zoom laborjai megmentettek, elindítottak egy úton, közösen próbálkoztunk, bénáztunk, röhögtünk, kattintgattunk. Napi 10-12 órában ezzel foglalkoztam, nemcsak a használatát tanultam meg a zoomnak, hanem hogy hogyan lehet ezt az élménypedagógiára adaptálni. Sok mindent kipróbáltunk, igazi szakmai közösség kovácsolódott, mai napig aktív tagja vagyok, konferenciákat, táborokat szervezünk együtt. Ezalatt az időszak alatt kiderült, hogy lehet élménypedagógiát csinálni. Elkezdtük átírni a digitális térre a gyakorlatainkat.  Ősszel,  amikor újra kezdődött a „zárás” nagy elánnal, magabiztonsággal vetettem bele magam, el kezdtem élvezni. Az online után mindig érdekes volt visszatérni a személyes létbe, szinte végig kínlódtam az első alkalmakat, újra emberek között lenni, szorongtam, izgultam, nagyon fárasztó volt, s kellett 1 nap mire átálltam.

Most azt gondolom, hogy valahogy a karantén után egyikre sem tudunk igazán hangolódni, se mi, se a gyerekek, ez már örökre köztünk marad. A  gyerekeknél is ezt érzékelem, sok problémát okoz a bezáródás, a magányosodás, nem tudnak jól kapcsolódni egymáshoz. Bele vannak a telefonba gyógyulva, de ha végre kicsit kipillant onnan rájön, hogy mennyire hiányzik neki a közösség, s elképesztő energiával kapcsolódnak. 

Mi a terved, hogyan tovább?

Negyvenhét évesen ki kell találni hogyan tovább. Ez egy döntési helyzet, merre megy a saját életem, hol akarom leélni a következő 15 évemet, hiszen van egy édesanyám, aki mellett dolgom lenne, de közben nehéz feladni a saját szabadságomat,  Ezt a helyén kell kezeljük. Nem szeretném, ha az utolsó éveinket együtt töltjük, akkor azt jól éljük meg, ennek a formáját keresem, közelebb menni hozzá ez fontos rész lenne, de ennek a formáját még nem igazán találom. Sok döntés áll még előttem, amiket a következő években meg kell hozzak.

Tele vagyok tervekkel szakmailag is. Milyen programmal lehetne megsegíteni a nyolcadikosok felvételijét? Elkezdtünk egy szakmai önismerettel foglalkozó képzést kitalálni, amelynek fontos tartalmi része lesz a kiégés, önmagam megtalálása szakmailag. Azt vallom, hogy lehet jó trénernek, jó igazgatóhelyettesnek vagy pedagógusnak lenni, de mindezt sutba lehet vágni ha nem vagyok tisztában önmagammal. Fontos, hogy tudjak reflektálni a saját érzéseimre.  Ez nem megtanulható mástól, ezen mindenkinek magának kell dolgoznia.  Hitelessé válni, az igazi pedagógussá válás. Akkor tudok leghatékonyabban átadni, amit át akarok adni, ha hiteles vagyok, és úgy tudok hiteles lenni, ha önazonos vagyok. Arra tudjuk felhívni a figyelmüket, hogy dolgozzanak magukon, és bátran vállalják önmaguk.

A Bárka Tábort reméljük megy tovább. Nem lankadok, de az van, hogy ésszel kell kezelnem, maradjon időm a saját keresztgyerekeimmel is foglalkozni, vagy elvinni a barátiam gyerekeit egy kicsit, hogy a szülők együtt tudjanak lenn . Szóval, a saját dolgaimra is figyelni. Szeretném az Együtt Jó programomat, az önkéntes munkát is csinálni az iskolában, minél több gyerekhez eljutni. Nagy álmom egy női kört is csinálni. 

Van e még valami, amit fontosnak ítélsz?

Maga az Aranyanyu közösség nekem nagyon fontos volt, azt gondoltam, hogy ennek én aktivistája leszek, a közepében leszek, idetartozónak érzem magam. Nagy hiányérzet, nagy fájdalom, hogy nem él ez a közösség. Az a rögeszmém, hogy olyan sok tudás összpontosul és még mindig azon agyalok, hogyan lehetne ebből többet kihozni. Olyan jó lenne, ha ez a tudás és erőforrás valahogy tovább tudna élni. Szóval, ha valaki akarja ezt felkarolni...

Nico 2016-os kisfilmje: