“Meg kellene tanulnunk megköszönni egymásnak az elvégzett feladatokat.”

Bartos Enikő Hinda egy valódi polihisztor: tanít, újságot, regényeket és mesekönyveket ír, 11. éve szervezi az országban teljesen egyedülálló, általa kitalált és felépített Meselovag fesztivált, melynek a lényege, hogy a gyerekek- akár épek, akár sérültek- felszabadultan szerepeljenek és élvezzék: minden gyerek kap ajándékot a rá jutó ünneplésen és figyelmen túl is. Enikő pályája gyermekotthonban indult, sokféle értelemben: nevelőként kezdte mesélni esténként a hálóban a Meselovagok történetét, melynek írott változatát követelték tőle a gyerekek- így született a Meselovagok trilógiája. Ott, első munkahelyén döntötte el azt is, hogy örökbe fogadó szülő lesz: nagylánya, a gyönyörű Maja már 13 éves.

Hol, mit dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Hatalmasat változott az életem a díj átvétele után. 2011-ben még Budapesten éltem, született pesti vagyok. A díj átvétele után a munkahelyemen nem lett túl jó a helyzetem: nem  fogadták kitörő örömmel, sőt, kifejezett irigységet is tapasztaltam. 2013-ban elköltöztünk a lányommal és édesanyámmal Pándra, egy kis faluba a Zsámbéki-medencébe. A munkaköröm nem változott, magyartanár vagyok itt is.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj?

A családom kifejezetten örült, a lányom ekkor még óvodás volt, anyámmal együtt izgultak otthon, én a jelölőmmel voltam jelen az átadáson. Anyukám indulás előtt azt mondta: mindegy, te mit mondasz, én tudom, hogy megnyerted. Az esélytelenek nyugalmával mentem, azt hittem akkor, hogy az internetes szavazás fog dönteni, és abban tudtam, hogy nem állok elöl. Nem tudtam róla, hogy kategóriánként két nyertes van, a zsűri is ad díjat, nem csupán a közönség szavaz. A ceremónia kezdete előtt odalépett hozzám egy hölgy, a fülembe súgta, ha a nevemet hallom, ne álljak fel, csak a filmem levetítése után. Még ekkor sem gyanakodtam. Úgy gondoltam, biztosan minden ott lévő jelöltnek elmondják ezt. Aztán azt sem én hallottam meg, hogy megnyertem, hanem a mellettem ülő jelölőm. Nem is értettem, hogy mi van?! De nagyon izgalmas, különös, felemelő érzés volt. Telefonáltam anyunak haza, de ő azt mondta, igen tudjuk. Tudta, már mielőtt kihirdették, az anyai megérzés ilyen. Szoktam a díjra, az átadóra gondolni. Újra és újra felidéződik bennem annak az estének az izgalma. Nagyon jó érzés.

Van olyan változás, amit úgy érzel, hogy ennek az elismerésnek köszönhetsz?

Mivel elköltöztem Budapestről, ez önmagában egy óriási változás. A Meselovagok programot hoztam magammal Pándra, itt támogató- segítő közeget találtam ennek a lebonyolítására. Bár a fővárosban születtem, sokáig ott is éltem, mégis itt, egy kistelepülésen találtam meg a helyemet igazán. Itthon vagyok Pándon, s nem állítom, hogy itt hibátlan minden, mert nyilván nem, de már megszoktam a kistelepülési létet: mindenki mindenkit ismer és tud is róla majdnem mindent. Két napja laktunk itt, amikor egy reggel köntösben kimentem az udvarra kávézni, abban a meggyőződésben, hogy nem lát senki. Másnap a boltban hallottam, mindenki tudja már, hogy köntösben kávéztam. Ez itt hírértékkel bír. Meg kellett szokjam, de ezen a településen olyan a polgármester és olyan vezetők, civilek vannak, akik törődnek azzal, hogy megtartsák a közösséget. Ebben én nagyon jól  érzem magam és igyekszem kivenni a részem a helyi események szervezéséből is.

Itt nem tudtak a díjamról. Egy későbbi díjátadóra - ahova a korábbi nyerteseket is meg szokták volt hívni- elvittem magammal a főnökasszonyomat, aki ott tudta meg, hogy már én is megkaptam ezt a díjat, és ott, a felemelő körülmények között szembesült ezzel. Teljesen meg volt hatva.

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Nekem, aki magam is írok, nagyon különleges, jó érzés, hogy Rácz Zsuzsa, aki ezt a díjat megálmodta és felépítette, ennek a közösségnek vezetője-tagja, ez nagy ajándék nekem. Az első évben díjazottak közül Rozgonyi Krisztivel aktívabban tartom a kapcsolatot. Érdekes a mi történetünk: két kapunyi távolságra laktunk Pesten egymástól, de nem tudtuk ezt, sem ott a díjátadón, sem előtte, nem ismertük egyáltalán egymást. Tv -felvételre vittek bennünket (már a díjkiosztó után) és amikor jöttek értem taxival, mondta a sofőr, hogy mivel két számra lakunk egymástól, együtt szállítanak bennünket. Ekkor tudtuk meg, hogy majdnem szomszédok vagyunk. Ő is elköltözött azóta már Pestről, ő messzebb ment, mint mi. Kovács Adriennről is kiderült, hogy korábban egy írói csoportban (művésznéven ugyan) de már ismerősök vagyunk. Sajnos ő is elment időközben külföldre, de neten tartjuk a kapcsolatot.

Ajándék az egész közösség, legutóbb 2019 őszén Földeákon volt egy találkozó, ahonnan olyan feltöltődve jöttem haza, hogy hetekig repkedtem itthon. Nagyon jó köztük lenni.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Az, hogy missziónak tekintik a munkájukat,az önzetlenség, hogy képesek önmagukat is kicsit feladni annak érdekében, hogy az „ÜGY” amit képviselnek, haladjon.

Mi a jelentősége- a saját meglátásod szerint- a hivatásodnak? Milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak?

Szerintem az én szakmámhoz a határozottság és az empátia a legfontosabb tulajdonság, melyekkel jól lehet működni. Nyilván a határokat meg kell találni, vagy úgy ötvözni ezt a két tulajdonságot, hogy hatékony legyek.

Te konkrétan mit adnál tovább?

A diák és a tanár alá-fölé rendeltségi viszonyban van, egy hierarchia részei ők. Azt a tapasztalásomat adnám tovább,hogy ha fentebb vagy egy ilyen viszonyban, az pont nem azt jelenti, hogy vissza kell élned vele, hogy „szívatnod” kell a hierarchia alsóbb fokán lévőt. Hanem épp az ellenkezőjét: neked kell őt segítened, támogatnod.

Mi jelenthetné/ jelenti a munkád méltó elismerését?

A pedagógus (de minden) szakmát a maga helyén kellene értékelni,  tisztelni. A pedagógus társadalmon múlik az ország további boldogulása, jövője. Ez a záloga, meg kellene tanulni megköszönni egymásnak az elvégzett feladatokat. Nem tudunk megköszönni egymásnak dolgokat, és most nem arról beszélek, hogy mekkora fizetés. Az országvezetők száján is szaladjon már ki a szó: köszönöm. A szülők is tiszteletre, a köszönömre lenne jó, ha tanítanák a gyermekeiket. Tanuljuk meg megköszönni egymásnak, amit csinálunk. Minden köszönöm jól esik, mindegy is, honnan jön. Nekem a legnagyobb elismerés az lehetne, ha a  kollégák, a szülők elismernék, ha jól végzem a dolgom.Egyébként a gyerekeknek többször jut eszébe a köszönöm, mint a felnőtteknek.

Milyen viszonyok között dolgoztál az elmúlt időszakban - különös tekintettel a járványhelyzetre- és az elmúlt években? Mi az, amin feltétlenül változtatnál?

Amikor elkezdődött tavasszal, akkor azt gondoltam, hogy ez egy tőlem távoli dolog, én nem kapom el, és amikor lezárták az iskolát, nem tartottam indokoltnak a döntést. Ezután lett 1-2 ember covidos a településen, de ennyi. Első pánikban hordta mindenki a maszkokat, meg fertőtlenítettünk. A tanítás szempontjából az első hetek arról szóltak, találjuk ki, hogyan lehet az online oktatásra motiválni a gyerekeket, valamint itt  nálunk nem is voltak meg az eszközök: kilenc gyerekes családban egy telefon jutott öt iskolásra... Az eleje arról szólt, hogy szerezzünk telefont, internetet a gyerekeknek, az igazgató sokat dolgozott ezért. Sikerült is minden gyereknek juttatni eszközt, s online tartottam én is órát. Szerettem így órát tartani, a gyerekek sokat beszélgettek, egy 45 perces óra 60 percig tartott. Írásos anyagot is küldtem nekik. A pedagógus munkakör hirtelen 24 órás lett, éjjel- nappal ott voltak a chatszobában, szigorú szabályokat kellett kialakítani, hogy lehessen azért pihenni is.  Húsvét előtt aztán jött a betegségem, amit máig nem tudok, hogyan kaptam el. Nagypénteken kezdődött nálam a covid. Egy hét múlva már kórházban, oxigénen voltam. A 13 éves lányom egyedül maradt. A főnököm és a polgármester azonnal segítségére siettek, ebédet vittek, gondját viselték. Anyukám és öcsémék is próbáltak besegíteni. Azt hiányoltam,hogy az egészségügy és a  gyermekvédelem rendszere nem kérdezett rá, hogy van a lányom. Azt gondoltam, ez egy ilyen kis településen természetes, hiszen nem tömegről: egyetlen gyerekről volt szó. Én több mint két hetet töltöttem kórházban, nagy küzdelmet folytattam a vírussal. De végül épségben haza jöhettem. S ahogy hazajöttem, azzal kellett foglalkoznom, hogy a korábban – online - meghirdetett Meselovagok napja pályázatra- legnagyobb megdöbbenésemre, örömömre- nagyon sokan jelentkeztek. Mivel gyerekeknek tett ígéretet mindig be kell tartanunk: nem mondtam vissza az eseményt a betegségemre hivatkozva. Másfél hét alatt eredményt tudtunk hirdetni. Ez hatalmas munka volt. Minden nekünk küldött videót megnézni, a zsűri tagjainak eljuttatni, brutális erőpróba volt. Óriási sikere lett és nagyon sok helyről, rengeteg gyerektől, sokféle produkció érkezett. Ez volt a 11. Meselovagok napja és első olyan, ami nem élőben zajlott:  mégis az egyik legemlékezetesebb lett. Júniusban már dolgoztam és július első hetében már táboroztattam.

Íróként is aktív és sikeres vagy, hogyan lettél azzá?

Első regényem úgy született, hogy gyermekotthonban dolgoztam és rendszeresen meséltem a gyerekeknek, sőt: együtt találtuk ki  a meséket, amelyek róluk szóltak. Egy hétvégén hazajáró gyerek szülője kérdezte egyszer, mégis, milyen meséket mondok? Otthon is ezt kéri a gyerek. Ezután már diktafonnal meséltem, majd leírtam és megjelent: már három Meselovag- könyv született. Írtam felkérésre is, egészségügyi témában, most is vár egy könyvem kiadásra. A címe: Láthatatlanok. 2021. február 5-én fog megjelenni a Főnix kiadó gondozásában. Egy álom inspirálta, meseregény.

Egyébként hihetetlen, de elképesztő helyekről kapok visszajelzéseket például a verseimre is: egy iskola  külső festményét a Napmadár című versem inspirálta és a festő, aki készítette, meg is keresett. Írtak nekem Romániából, hozzájárulok- e, hogy egy magyar nyelvű szavaló versenyen a gyerek az én versemet mondja el, eljutott oda is. Már Kínából is kaptam ilyen visszajelzést, nagy örömet okozott.

Enikő 2011- es, Aranyanyus filmje: