Minden gyerek, kivétel nélkül, akit a kezünk közé kapunk, egy új lehetőség, egy új esély

Vigyikánné Horák Andrea - és férje, Attila - nem egyszerűen pedagógusok a bicskei Vajda János Technikumban - hanem intézmények. Ők azok, akik mindig meghallgatják a diákokat, sőt: mindig meghallják azt is, amire szükségük van. Ezért aztán mindig tele vannak fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletekkel, melyeket nem restek megvalósítani a diákjaikkal együtt: hogy csak egyet emeljünk ki: 7 éven át “szigeteztek” a diákokkal újrahasznosítható anyagokból - petpalack, gumiabroncs, cd- alkottak különleges köztéri szobrokat. De ha kell, az egész város mozgatják meg egy- egy diákjuk érdekében- ez hozta Andi számára az Aranyanyu - jelölést is. Andi és férje hitvallása, minden szülőnek is garancia, hogy jó kezekben van a szeme fénye: “Ha a sikerül meglátni, hogy mitől lesz boldogabb, ha felnő, ha tudatosítjuk bennük, hogy miben és mitől jók, mitől értékesek, azon túl is, hogy mindenki önmagában értéket képvisel, akkor nem hiába vagyunk tanárok.”

Hol dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Semmi nem változott, ugyanabban az iskolában, a bicskei Vajda János Technikumban, ugyanúgy történelem-földrajz szakos tanár vagyok, immár huszonötödik tanéve.

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? 

Komolyabban nem változott meg a díjtól az életem. Ami változás volt, hogy megerősödtem tőle egy kicsit. Arról kaptam megerősítést, hogy nem feltétlenül rossz az az „izgágaság”, ami rám jellemző. Jót tett, hogy megismerhettem olyan embereket, akik hozzám hasonlóan „túlpörgöttek” kicsit. A családom, tanítványaim és kollégáim egy része nagyon büszke volt rám, nagyon-nagyon jó érzés volt megtapasztalni a városom, Bicske szeretetét is. Voltak persze negatív megjegyzések is, de ezeken átléptem, edzett vagyok talán ebből a szempontból.

Számodra mit jelentett akkor és mit jelent most a díj? 

Furcsán gondolok rá…én semmit nem tudtam a díjról és meglepődtem, mikor szóltak, hogy jelölt egy tanítványom, az sem derült ki abból a telefonbeszélgetésből, hogy mekkora horderejű. Magamat ismerve, ha tudom, lemondom, már csak a filmforgatás miatt is, mert attól nagyon féltem. A díjkiosztón is eléggé megdöbbentem, mert én nem szoktam hozzá az ilyen jellegű „felhajtáshoz”. Miután bemutatták a jelölteket, kiosztották a díjakat, szomorú voltam, hogy nem kaptam semmilyen elismerést, de ugyanakkor jogosnak éreztem a többiek kitüntetését, és nem voltam csalódott, mert annyi jó ember között csak jelöltnek lenni és nem nyerni, ez nem volt kudarc. Pont ezért hatalmas öröm volt, mikor utolsóként, különdíjasként szólítottak a színpadra. Ez a teljes zavarodottság és öröm nagyon sokszor jut eszembe. Akkor szokott eszembe jutni a díj, ha bajba kerülök, ha keményebb kritika ér, ha nagyon erős kétségeim vannak. Akkor az jut eszembe, hogy egyszer már kaptam egy külső elismerést, hogy nem rossz, amit csinálok

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Nem tudom, hogy az érintettek mit gondolnak róla, hiszen nem nagyon szoros a kapcsolat, de barátomnak tekintem mindenképp Klárit, Andit, Editet, Mónit, Hajnit és Rácz Zsuzsát is. Azt értem ezalatt, hogy - bár nem tudjuk pontosan, hogy ki mit csinál, hol tart éppen az életében, ők azok, akiktől mernék kérni, és semmi kétségem sincs, hogy segítenének, ha tudnának. Én azt gondolom, hogy hasonló esetben én sem kérnék magyarázatot, segítenék, ha tudnék, kérdés nélkül. Ez a szememben barátság, mert komoly bizalomra épül.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban, a döntősöket is ideértve?

Mindegyikük szeret nyüzsögni és rettenetesen kíváncsi, mindegyikük szereti és érdekesnek találja az embereket. Pont ezért mindegyikükben hatalmas az empátia. Egyik sem bírja ki, hogy a szó klasszikus értelmében „pihenjen”. Belső késztetésből dolgoznak, attól aranyanyuk, hogy külső tényezőktől teljesen függetlenül, megállíthatatlanul jó irányba „pörögnek”.

Mi a jelentősége - a saját meglátásod szerint! - a hivatásodnak, szerinted, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak? 

Én tartom magam ahhoz, amit annak idején a filmben mondtam, hasonló kérdésre: “Csak szeretni kell őket…” 

Ha érdeklődéssel, szeretettel közeledik az ember a tanítványaihoz, általában az emberekhez, akkor túl nagy bajt nem csinálhat. Ha szakmailag nem tökéletes, amit éppen művel, akkor sem okoz kárt. Talán, ahogy öregszem, kicsit átalakult ez, megengedőbb lettem a fiatal kollégákkal szemben. Mostanában megelégszem azzal is, hogy: „Ne bántsd őket!” Lehet, hogy ez is elég, bár nem vagyok benne biztos.

Te konkrétan mit adnál tovább?

Én szakmailag azt adnám tovább, hogy minden gyerek, kivétel nélkül, akit a kezünk közé kapunk, egy új lehetőség, egy új esély. Ha sikerül meglátni, hogy mitől lesz boldogabb, ha felnő, ha tudatosítjuk bennük, hogy miben és mitől jók, mitől értékesek, azon túl is, hogy mindenki önmagában értéket képvisel, akkor nem hiába vagyunk tanárok. Ehhez képest lényegtelen, hogy mit sikerül átadni a Rózsák háborújából vagy a francia abszolutizmusból, számomra fontosabb, hogy önmaga és mások számára is értékesnek érezhesse magát.

Szerinted mi jelenthetné, számodra személyesen mi jelenti a munkád méltó elismerését?

Nekem elismerés, ha a volt tanítványaim nem törölnek a Facebook ismerőseik közül, az pedig ajándék, ha évek múltán is megkeresnek.

Milyen viszonyok között dolgoztál a járványos időszakban ?

A karantén bizonyos szempontból teljesen felforgatta az életünket. Kezdő tanárrá váltunk újra valamennyien. Az online oktatás új kihívásokat jelent és nem mondom, hogy nem törik bele a bicskám szinte minden nap. Nagyon-nagyon sokat dolgozunk, hogy próbáljuk elviselhetővé tenni a diákok és saját magunk számára is. Én talajt vesztettem abból a szempontból, hogy most derült ki számomra, mennyire fontos nekem az, hogy lássam a gyerekeket.

Mi az, amin feltétlenül változtatnál?

 Visszakérném a karantén előtti életünket és jobban megbecsülném.

Azt látom,hogy te nem csak a tanórákban végzed pedagógusi munkádat,nagyon sok „különórád”van. Mi motivál arra téged, hogy iskolán kívüli, közösségi programokat, versenyeket,eseményeket szervezz?

Hogy mi motivál? Leginkább a kíváncsiság, de általában úgy jönnek ezek a dolgok, hogy vagy én, vagy a diákok vetnek fel valamit, és elkezdünk álmodozni, aztán, ha elég motiváltak ők is és mi is (mert a férjem is pont ennyire bolond, sőt mindhárom gyerekem), akkor belevágunk, onnantól pedig „együgyűvé” válok. A Sziget jó példa. Soha eszembe nem jutott, hogy kimenjünk a Fesztiválra, hallottam, olvasgattam róla, de nem vonzott annyira. Aztán egy nagy rendezvényünkre megcsináltuk a sárkányt és érkezett egy megkeresés, hogy állítsuk ki a Szigeten. Szóltam 12 gyereknek, hogy ha van kedvük menjenek. Nagyon akartak, de a szülők nem engedték őket egyedül, így átszerveztük a nyarat, szereztünk egy kétszemélyes sátrat hálózsák, matrac nélkül, 42 évesen szigeteztünk. Amíg ott voltunk beleszerettem, mert van egy olyan, nagyon barátságos hangulat ott, amire mindig vágytunk. Láttuk, hogy a gyerekek imádják, felszabadultak, egyszer sem kellett fegyelmezni őket, és az angol pótvizsgások simán mentek át augusztus végén, mert megtanultak angolul beszélni. Elhatároztuk, hogy több gyereket viszünk a következő években. Persze ehhez már ötletelni kellett, új installációkkal pályázni nemzetközi mezőnyben, és büszke vagyok, mert hét éven át újabb és újabb 40 diákkal sátrazhattunk. Valóban életünk egyik csúcsteljesítményének érzem azt, hogy ennyi gyerekkel minden évben megütöttük azt a szintet, ami egy ilyen fesztiválhoz kell. Közben persze az újrahasznosításból is csúcsokat döntöttünk: PET-palack, sörösdoboz, CD, raklap, gumiabroncs, ezekből lett minden évben új sárkány (világít, villog, illatos füstöt okád, lézerezik, mozog a feje), pók, szitakötő, krumplibogár, vár, világfa, kerítés, rengeteg bútor. Két hatalmas kamionnal szállítottunk már az utolsó években.

Hét nyáron keresztül szinte egy percet sem pihentünk, negyven gyerekkel dolgoztunk az iskola udvarán. Olyan ez, mint egy üzemet igazgatni, minden napra megterveztük, melyik gyerek mit csinál, milyen eszközök kellenek hozzá, közben persze zenéltek, táncoltak, kosaraztak. 14-20 évesek, nem elvárható, hogy szigorú munkarend legyen a szabadidejükben. Annyiszor gondoltunk rá, hogy pihennünk kellene, aztán 2020 nyarán a vírus miatt megkaptuk a pihenést, de visszasírtuk azokat a nyarainkat.

Azt hiszem, hogy a másik, amit nagy eredménynek érzek, hogy a rengeteg európai uniós versenyünk, tevékenységünk hatására beválasztották a huszonöt magyar Európa Parlament nagykövet iskola közé a Vajda János Technikumot. Attila, a férjem és én lettünk az iskola senior nagykövetei, tizenhat juniorral dolgozunk együtt. Így jutottunk ki sok-sok gyerekkel már kétszer is Strasbourgba, ahol a parlamentben az összes uniós ország diákjaival mérkőzhettek meg a mieink és büszkék voltunk, mert mindkét alkalommal döntőbe kerültek. Nem az általánosságban bevált módszert alkalmaztuk, az utazásra fordítható pénzből nem ültünk repülőre, hanem busszal mentünk, egy hatalmas európai körútra - Velence-Milánó-Svájc-Franciaország-Németország - és valahogy „véletlenül” Prágán keresztül értünk haza. Kevés nagyszerűbb érzés van, annál, mint amikor egy busznyi gyerek kiabál, hogy „Ott a tenger!” És mindezt úgy, hogy még a Balatont sem nagyon látták, vagy a döbbent csend a svájci Alpokból lezúduló patakok láttán.

Azt hiszem, hogy szeretem megmutatni, hogy mi minden van a világban, legyen szó aluljáró- vagy tornaterem festésről, világbajnokság szervezéséről vagy palotás fesztiválról. Szeretem, mikor elhiszik, hogy jó lesz, ha belefogunk. Nagyon jó a kamaszokkal lenni!

A 2012-es film itt látható: