Tartást ad a díj

Kovács Adrienn halkszavú, szerény, finom nő. Ám egy amazon él benne, aki nem ismer lehetetlent, pláne, ha a gyermekeiről van szó. Mérnőki végzettséggel lett elkötelezett gyógypedagógus, azért, hogy két autista fiának a lehető legtöbbet tudja adni. Ám nem csupán nekik, hanem más, hasonló helyzetben lévő gyereknek, családnak is. Mikor felismerte, hogy a magyar iskolarendszerben nem talál helyet a gyerekeinek, saját iskola alapítása mellett döntött- és megcsinálta. A folyamatos küzdelemre és emberfeletti erőfeszítésre kevés híján ráment az egészsége, de ma a fiai érettségire készülnek, ő pedig köszöni, jól van, franciául tanul és művészetterapeutaként is dolgozik Párizsban, ahol jelenleg élnek családjával. Immár három éve a franciaországi Massy városkában él fizikus férjével és két autista gyermekükkel. Fiaik 19 és 17 évesek, iskolába második éve kint járnak, de párhuzamosan a magyar iskolarendszerben is tanulnak magántanulóként, és haza járnak vizsgázni. Mindkét fiú az idei érettségijére (illetve angol előérettségijére) készül. Hosszú utat jártak be idáig.

Hogyan emlékszel a díjra, a jelölés időszakára?

Az Aranyanyu jelölés és döntő időszakában éppen nagyon fáradt voltam, hiszen amiért a díjat kaptam, az egy nagyon megterhelő vállalkozás volt. (Adrienn gyakorlatilag létrehozott egy kis „iskolát”, hogy a saját gyerekeinek legyen hol közösségben lenni és tanulni- a szerk.) 2-3 órákat aludtam éjszakánként, sok volt a tennivaló. A tanítás önmagában sem egy emberes feladat volt, emellett rengeteg szervezési feladat is akadt.

Hogyan lesz valaki műszaki emberből gyógypedagógus?

A mérnöki diplomáim mellé megszereztem a gyógypedagógiait, szinte őrült láng égett bennem, hogy legyen iskolája a gyerekeimnek. Három éven át sikerült ezt a kis csoportot működtetnem (miután én elfogytam a munkában, még egy pár évig fennállt a közösség egy másik tanítóval). Az első két évben a családi házunk nappalija volt átalakítva csoportteremnek, utána az egyik anyuka pályázott nekünk épületre, és oda költöztünk át. Az egy szuper kis ház volt, az udvaron patakkal, az egyik apuka faragta fából a padokat, volt saját tankonyhánk, rengeteg kézműves eszközünk. Az első évben – még a nappalinkban – korai fejlesztéssel foglalkoztam, a csoportba pedig olyan gyerekek jártak, akiket nem vettek fel óvodába, mert nemcsak szobatiszták nem voltak, de beszélni sem tudtak, és nem értették a társas élet szabályait. Az egyik legnagyobb pedagógiai fegyverténynek tartom, hogy az év végére az összes ottani gyereket sikerült annyira felhúzni, hogy felvételt nyertek egy-egy „igazi” óvodába. Ebben a munkában Németh Eszter Waldorf osztálytanító volt a szakmai mentorom, és az a Vaslabán Krisztina a munkatársam, aki azóta is sikeresen működteti a saját családi napközijét Mosolygó Alma néven. Krisztina éppen most alapított családot, és a napközijét Solymárról Pécsre költöztette, ahol sok szeretettel várja a bölcsödés - kisóvodás korú gyermekeket. Ő is integráló csoportot visz, sokat tanultunk egymástól ebben a hőskornak számító első időszakban. A második évben már iskolás korú gyerekkel dolgoztam, köztük a saját fiaimmal és még két másik autista kisfiúval. A nagyobb gyerekünk addigra már kijárt 4 osztályt Görög Kátya osztálytanító mellett, akitől nagyon sok hasznos tippet lestem el a projektoktatás és a kooperatív tanítási technikák területén. A kisebbik fiunk pedig akkor kezdte el az első osztályt, miután a szemközti óvoda aranyszívű óvónénije, Sivi, a kérésemre 8 éves koráig az óvodában tartotta (az engedélyért rengeteg bizottság elé kellett járulnunk…). A harmadik tanévben kilenc gyerekünk volt a csoportban (a másik öt tanulónk nem autizmussal élő). Ekkor Zámbóné Vincze Beatrix volt a jobbkezem, aki azóta általános iskolai tanítóként dolgozik a gyerekek nagy örömére.

A tanítás és a fejlesztő foglalkozások mellett intéztem az egyesületi ügyeket, önkénteseket hívtam, terveztem, kapcsolatokat építettem, de emellett még önkénteskedtem a veresi Waldorf Iskolában is, mint gyógypedagógus. Egyre ismertebbek lettünk, kaptunk sok segítséget, volt például jótékonysági koncertünk, ahol fellépett Gerendás Péter és Kulka János (aki mostanra kábé az autisták védőszentje…), az érdeklődő szülőkkel Vekerdy Tamás beszélgetett, és Balázsy Panna vállalta el a háziasszonyi – műsorvezetői feladatokat. Ez az este már az Aranyanyu díj közvetlen folyománya volt, a díjkiosztót követően hívott fel Gerendás Péter felesége, hogy szívesen segítenék a munkánkat, fellépett az egész Gerendás-család.

Nem kitaposott úton jártál. Milyen erőket kellett mozgósíts,hogy mégis működjön?

Ezt a kis családi napközi-iskolát a sok jóakaró és segítő ember mellett is azért elég nagy ellenszélben csináltam. Nagyon új volt ez az egész módszer, nem volt kitaposott útja, módszertana, és menet közben kellett megtanulni rengeteg mindent. Elfaragott a sokféle felelősség és munka, összeomlottam fizikailag, többször is megbetegedtem a kimerültség miatt. A második évben már fel akartam adni az egészet, ekkor jött az Aranyanyu díj, és az olyan energialöketet adott, amivel még egy évig tovább tudtam csinálni. A harmadik tanév után azonban olyan rémisztő állapotba kerültem, hogy muszáj volt meghoznom azt a döntést: másra bízom a munkát és én kiszállok. Nem tudtam másik Waldorf tanítót szerezni magam mellé, nem volt, aki ebben megtámasszon, Bea, a munkatársam is rettenetesen elfáradt addigra. A családoknak pedig nem volt olyan fontos, hogy ez az egész iskola-csíra pont Waldorf rendszerű legyen, ők ezt a részét feladták, miután én elhagytam a fedélzetet. Számomra viszont alapvető volt, hogy Waldorf módszerek szerint szeretnék dolgozni, mert ez az a pedagógia, amelyben mélyen, megingathatatlanul hiszek, és ami szemmel láthatóan eredményesen működött a gyerekeknek is. Korábbi önkénteskedésem helyszíne, a Veresegyházi Waldorf iskola alapító osztálytanítója, Gyenes Mariann ekkor „lecsapott” rám, és elhívott magukhoz dolgozni. Azzal a feltétellel mentem, hogy vihetem a gyerekeimet is. Három évig voltam ott is, nagyon szerettem csinálni, de mivel eleve kimerülten kezdtem neki, sajnos ott sem tudtam az egészégemet egyensúlyban tartani. Hiába voltunk ott többen, a feladat, a rendszer is nagyobb volt, így ott sem úsztam meg az éjfélig dolgozást. Ugyanakkor az egész nagyon fontos volt nekem, mert ez az iskola volt az, amely befogadta a fiaimat. Végül kimerültem teljesen, lett egy stressz alapú betegségem, egyensúlyproblémáim adódtak.

Amikorra már az erőmet teljesen elvesztettem, érkezett egy franciaországi munkalehetőség a férjemnek, és a költözés mellett döntöttünk. Az első évben őszintén szólva délig ki sem keltem az ágyból, csak regenerálódtam. Nagyon rám fért, a Pihenés Éve után most újra aktív életet élek.

Mit gondoltál akkor és mit gondolsz most az Aranyanyu díjról?

Először a családban senkinek se esett le, mekkora jelentőségű ez a díj. Akkor kezdtünk el gyanakodni, amikor sorban érkezni kezdtek a TV-s felkérések, és a Nők Lapjában cikk jelent meg rólunk, ezt a férjem anyukája bekeretezve őrzi a mai napig. Nem csoda, mert mindkét nagymama nagyon sokat segített az egész munkában (anyukám dadus is volt a korai fejlesztős csoportban), apósom pedig az induláskor egy gáláns összeggel segítette az egyesületet. De voltak olyan szülők, akikben szintén a díj tudatosította, mekkora munkát vittem véghez. Én pedig nagyon hálás voltam azért, hogy valaki megköszönte. Addig valahogy ez csak nekem volt olyan nagyon fontos, volt, amikor jobban, mint az odajáró gyerekek szüleinek. Én ezt csak így tudtam csinálni, teljes erőbedobással. Ma már okosabban, beosztóbban, lassabban és organikusabban hagynám magától fejlődni, de akkor, az akkori tudásommal ezt ezzel a túlerővel lehetett csak tolni, ami nagyon furcsa lehetett sokaknak. Korábban ugyanis egy alapvetően csendes, visszahúzódó és konformista nő voltam, akinek a hangja is alig hallatszott. Azzal, hogy két autista gyereket kaptam, előtört belőlem ez a lángoló akarat. Ez hajtott, hogy a gyerekeknek legyenek eszközeik, megfelelő módszerek a tanításukhoz, folyamatosan dolgoztam, kutattam. Lehet, hogy ezért nem is tudták megköszönni igazán addig mások, mert nem is értették, hogy ez a kicsit bolond nőszemély mit akar, mi után hajt ennyire vadul. A jelentősége, fontossága addig nekem sem jutott eszembe, amíg valaki egyszer csak meg nem köszönte, és ezt a köszönömöt Rácz Zsuzsiéktól kaptam meg. Nagy Tímea adta át a díjat, ők „álltak meg”, néztek valóban rám, és mondták ki őszintén, hogy KÖSZÖNÖM. Akkor ébredtem rá milyen fontos gesztus, hogy valaki végre megveregette a vállamat, ez hatalmas erőt adott. Még maga a gálaest is ÓRIÁSI ÉLMÉNY volt, ahogy beléptem a terembe, a bőrömön éreztem, mint egy erőteret annak a sok jó embernek a kisugárzását. Végigbőgtük az egészet, a férjem is, én is, a mai napig egy pillanat alatt elő tudom hívni az este hangulatát, emlékét.

Tartást ad a díj.

A név kötelez, ha már egyszer megkaptam a díjat, nem hozhatok rá szégyent. Rajta tartott például az önkénteskedésen, ezt sosem engedtem el. Nekem is nagyon jól esett annak idején, ha valaki nekünk ajándékozta a figyelmét, a szaktudását, az idejét vagy akár a pénzadományát. Néha ugyan megkérdeztem magamtól, hát van elég bajom, biztos kell még máshol is tüsténkednem? De felszívtam egy olyan tudást, ami másnak is fontos lehet, kötelességem azt továbbadni - a javát én is másoktól kaptam. Volt olyan önkéntes feladat, amit kimondottan ezért vállaltam el, mert Aranyanyu vagyok. Büszke vagyok rá, ki van rakva a díj az itteni a szobánkban is, rálátok reggel az ágyamból. Ennek, magamat tudom ismételni, az az igazi jelentősége, hogy: „Valaki egyszer megállt és megköszönte”. Szomorú is lettem, amikor megszűnt a díj, mert így évente 8-10 ember nem fogja tudni megkapni ezt a támogatást: hogy valaki megáll, és megköszöni.

Megismertél az évek során sok Aranyanyut, szerinted mi a közös bennük, mi az, ami jellemző rájuk?

Szerintem az elhívás, a feladat az elsődleges. Aztán az akaraterő, ez szinte tolja az embert, hogy az elénk dőlt fatörzseken mindenáron át akarunk menni. Nagy hasznomra vált, hogy képes voltam meghallani mások tanácsait, nagyon tudok hallgatni, úgy láttam, ez is megvan minden Aranyanyuban. S ott van még a tanulás képessége, látni, felismerni és felszívni magadba minden tudást, ami hasznos lehet az utadon, és másnap már a saját gyakorlatodba bevinni.

 Hogyan viselte a férjed ezt az őrült lángolást, amire majdnem rámentél?

Mázlim volt, szeret a férjem minket ennyire, hogy ezt kibírja. Amúgy a férjem maga is alkalmas volna mindenre, amit én csinálok, de neki a hátország biztosítása lett a feladata. Ő ugyan nem ment utána így a módszereknek, nem tanult annyit erre, de mindenben követett és támogatott, amit kitaláltam. Néha volt ugyan egy-egy kisebb konfliktus, de komolyabb sosem, most meg, hogy a fiúk gyakorlatilag felnőttek, egyáltalán semmi, nagyon nyugodtan élünk itt Franciaországban. A gyerekek autizmusa semmit nem változtatott a kapcsolatunkon, ebbe a feladatba a gyerekekkel együtt nőttünk bele. A fiúk pedig nagyon hamar megérkeztek az életünkbe, mi szinte rögtön család lettünk. Nem volt az, hogy jaj, régen annyit kirándultunk és mulattunk szabadon kacagva, de ezt nem tehetjük többé, mert rabigába hajtott a család. Ráadásul ebben a családi minta is közrejátszott, én is, ő is egy összetartó, támogató családból érkeztünk a kapcsolatba. A férjem anyukája jó hírű óvodavezető volt, biztos kézzel terelgette a családját ő is. Az elején, amíg nem volt meg a diagnózis, volt egy rossz, bizonytalan időszak, mert nem tudtam mit nem csinálok jól, miért nem működnek a gyerekek úgy, mint a könyvekben vagy a szomszédságban. Akkoriban kaptam néhány durva beszólást, nem is elsősorban a rokonoktól és barátoktól, hanem az utcán vadidegenektől, hát miért nem pofozom fel azt a két rossz kölket, ezek borzasztóan rosszul estek. Miután megkaptuk a diagnózist, és látta a családom, mennyi energiát teszek ebbe bele, azóta a részükről nagyon is érzem a támogató tiszteletet. Az utcai beszólogatókat pedig megtanultam a helyén kezelni, van egy pókerarcom, meg egy olyan, mint mikor a farkas mosolyog Piroskára a mesében, azokat olykor bevetem. Bár valójában többé már nincsen rá szükség, jó ideje nem keltünk botrányos feltűnést az utcán.

Hogyan lehetne ezt a munkát elismerni, mi lenne/lett volna  az elismerés?

Leginkább a szülőktől szerettem volna megkapni, visszajelzésben, együttműködésben, ez nekem nagyon fontos lett volna. Kaptam persze ebből is, tulajdonképpen nem is keveset, de kevesektől, pedig visszagondolva több is rám fért volna (illetve többektől). Hiszen ez egy olyan munka, ami nagy nyitottságot kíván, csak ezzel a nyitottsággal lehet az ilyen gyerekekkel foglalkozni. A szülők, a család nagyon-nagyon fontosak a fejlődési folyamatban, hiszen a fejlesztő foglalkozás után ez az a közeg, amibe a gyerek hazatér. A szülőnek is fejlődnie kell a gyerekkel. Ha egy gyerekkel munkában vagy, akkor sorsközösséget vállalsz vele, ez egy plusz teher a pedagógusnak, nekem meg különösen a sajátjaim mellett. Az is rosszul esett, ha azt kellett hallgatnom, miattam lesz rossz híre az iskolának, mert „minden hülyét felveszek”. Pedig hát egyik gyerek sem hibátlan, és attól sem lesz az, ha a szülei egy másik gyerekre mutogatnak elítélően. Érdekes, hogy akiknek valóban problémamentes volt a gyereke, vagy a problémát felismerték és dolgoztak rajta, azok sose mutogattak másra, hanem segítettek nekem, és éppen azok mutogattak/bántottak a legjobban, akik a saját gyerekük problémáit nem akarták észrevenni, és emiatt valóban terhet jelentettek a közösségnek.

Mentora vagy sokaknak! Mi az, amit átadsz nekik, ill. fontosnak tartod, hogy azt add át?

Igen, hosszú évek óta segítek a tapasztalataimmal egyéneket vagy programokat, addig dolgozom velük, amíg tudok adni, ha már több, vagy más kell, akkor elengedem, és keresek másikat. Sokszor hívtak korábban olyan óvodákba, iskolákba előadni, ahol befogadnak autistákat is, de van, hogy egy-egy anyuka talál meg, és kér tanácsot. Nagy szerelmem volt tavaly a Békéscsabai Waldorf Kezdeményezés, ők már „kinőttek” engem, elértek egy olyan szintre, ahol közvetlenebb segítségre van szükségük, mint amit én skype-on keresztül nyújtani tudok. Néhányszor el is repültem-vonatoztam hozzájuk. Amit fontosnak tartok továbbadni, hogy be kell osztani az erőt, lassan kell a közösséget építeni. Ezt ugyan tudtam a saját munkám elején is, de akkor nem sikerült betartanom, mert sürgős volt minél gyorsabban felépíteni valamit a fiúk miatt, ezért is merültem ki idő előtt. Ahogy akkor mondtam, nem két végén égettem a gyertyát, hanem felgyújtottam az egészet, teljes hosszában. Ezt nem javaslom senkinek sem, aki tartós eredményt szeretne. Inkább hagyják organikusan fejlődni a programjukat, nem kell rohanni, szépen fokozatosan kell kiépíteni. Merjünk kicsik lenni, az intézmény mindig épp csak akkora legyen, amit el tudunk hordozni.

Franciaországba költöztetek...

Kiköltöztünk Franciaországba, de a Waldorf iskolából úgy jöttem el, hogy a kis osztályomat jó kezekben hagytam. A költözés előtt néhány hónapig visszajártam még, hogy segítsem az utódomat. Én választottam ki Enikőt, nyugodt szívvel akartam ott hagyni a „csibéimet”, fontos és hasznos volt, hogy több hónapon keresztül együtt tudtunk jelen lenni az osztályban. Azóta ő is tovább kellett adja az osztályt, de őt is egy tapasztalt, nagy tudású Waldorf tanító, Kati néni pótolja.

Számomra itt gyógyító erővel bír, hogy a franciák elég lazák, nem aggodalmaskodnak annyit, mint mi magyarok (ebből a szempontból sajnos roppant magyar vagyok…). Abban a fáradt idegállapotban, amiben az érkezésünkkor voltam, ez szabályosan megkönnyebbülést hozott. A rengeteg önsorsrontó folyamatból végre ki tudtam lépni, sokkal nyugodtabb vagyok. A fiainkkal a nehezén már tényleg túl vagyunk, de azért így is bonyolult volt a beilleszkedés, mintha hirtelen vákuumba kerültem volna, el kellett engednem az addigi pörgést, és végre megélni az életet, foglalkozni a hobbijaimmal. Fonalfestés, kötés, horgolás, olvasás, művészet-terápia, euritmia („waldorfos” mozgásművészet), én most ezeket csinálom. Ez egy nagy kiengedés volt még akkor is, ha maga a változás stresszes volt. A költözéskor Attila 9-es, Vince 7-es volt. Ez volt életem legnagyobb önnevelése, teljesen elszabadulva kellett ritmusba rendeznem az életünket, minden külső elvárás nélkül, nekem kellett beosztani az időt a nap minden egyes percében. Ekkor a fiúk még nem jártak kinti iskolába, csak magántanulóként az otthoni vizsgákra tanultunk. Rádöbbentem, mekkora külső megtartó erő az a puszta tény, hogy nyolckor kezdődik a munka, iskola, és ez a keret nem tartott többé minket. Úgy tudtam ezt végül megoldani, hogy egy kutatási munkába kezdtem, és kidolgoztam a módszertanát az otthontanításnak. Még otthon elkezdtem egy Waldorf segítő-fejlesztő tanári képzést a Farm-alapú Nevelésért Egyesületnél, a folytatáshoz repülővel jártam haza, ott nagyon sok segítséget kaptam ehhez. A fiúkkal minden hetedikes és kilencedikes tárgyat együtt tanultunk az otthoni tantervnek megfelelően. Előző este akár éjfélig is készültem a következő napra, teli lett a naptárom tennivalóval. A következő évben elkezdtek francia iskolába járni, akkor meg úgy éreztem, hogy úristen semmi dolgom nincsen, hiábavaló az életem, s ez a hirtelen váltás egyik napról a másikra eléggé megviselt. A nagyobbik fiunk, Attila már nagyon jól beszél franciául, szörnyen önálló lett itt, egészen kivirult. Ő lélekben már francia. Eljár egyedül biciklizni, ha öt éve valaki ezt megjósolja, nem hittem volna el, mert kicsi korában nem volt hajlandó felülni a biciklire, csak a kerekét pörgette. Sokszor elesett, csupa heg volt a térde meg a tenyere, de nem érdekelte, csak ment és ment, látta, itt milyen sokan közlekednek biciklivel. Vince nem akart eljönni Érdről, ahol korábban laktunk, neki az elindulás (mint minden változás) nehéz volt, de amint ideértünk, szerencsére elfogadta a helyzetet. Ugyan franciául sokáig nem volt hajlandó megszólalni, csak angolul, de szerencsére az angollal is boldogult. Könnyen beilleszkedtek mindketten, mert ez egy laza ország, itt senki nem sopánkodott, hogy juj, hát autisták, hova dugjuk el őket szem elől. Barátságos, elfogadó közegbe érkeztünk. Itt nem divat az iskolában egymás megérintése, ez egy autistának maga az álom, és a pedagógia csődjének számít, ha egy tanár kiabál. Nyugalom és béke van. Csodaként fogadom, hogy az évekig néma, nem beszélő autista gyerekeim immár három nyelven is megértetik magukat. A férjemnek nem szokatlan külföldön élni, gyerekkorában apósom geofizikusként dolgozott Mongóliában, ott élt a család hét évig. A férjem aztán Dániában is tanult fizikát, így ő könnyen tanul nyelveket, angolul és oroszul felsőfokon beszél, már franciául is jól megérteti magát, neki szinte semmilyen stresszel nem járt az országváltás. Azt hiszem, nekem volt a legnehezebb, meg a kutyánknak, aki allergiás a francia bolhákra. A magyar bolha nyugodtan megcsípheti, de a francia csípéstől csomókban hullott a szőre. Nekem meg az volt fura, hogy míg otthon rendkívül elfoglalt voltam, itt meg egy darabig csak úgy elszabadulva lebegtem, pluszban én magyar nyelven tudok jól működni, dolgozni, nyelvhez, országhoz kötöttnek érzem magam. Nehéz volt megélni, hogy nincs annyi dolgom, eleinte kényszeríteni kellett magamat a lelkifurdalás nélküli pihenésre is, ami pedig nagyon rám fért. Nyáron hazajártam művészetterápiára Martin Keizerhez, biográfiai terápiára Kósa Bogihoz, itt francia euritmiára, hogy egyensúlyba hozzam magam, és persze nyelvtanfolyamra is, egyelőre egy alapfokú vizsgát sikerült letennem franciából.

Az jól jött, hogy hamar lett önkéntes munkám itt is, egy másik magyar anyukával csereberéltünk, ő angolul tanítja a srácokat, én zenélni és művészkedni az övéit. Aztán egyszer szembe jött velem egy magyar felhívás a Facebook-on, skype-on tanító gyógypedagógust kerestek, oda becsatlakoztam. Októberben vállalkozást indítottam, itt azt nagyon könnyű, és egy évig adómentességgel támogatják. Lassan pénzt is keresek vele, de ez most nagyon az elején tart, mivel amíg a fiúk nem érettségiznek le, nincs igazán időm felfuttatni.

Hogy éltétek meg a vírust, milyenek ott a hétköznapok?

Nekem egy álom volt a karantén tavasszal, végre itthon volt mindenki, nagyon szépen haladtunk a fiúkkal az otthoni iskolai tanulnivalókkal. Egy baj volt, hogy mindannyian elkaptuk a vírust, Franciaország nagyon fertőzött volt, és a közeli Párizs különösen. A fiúkon hálistennek probléma nélkül átszaladt, tüneteik se voltak. A férjemet már egy időre ágynak döntötte, de leginkább engem kapott el a betegség, három hónapig tartott, ebből két hét volt igazán rossz, két nap pedig szinte kibírhatatlan, ez egy nagyon, nagyon fájdalmas betegség. Azóta átment rajtam a második (egy hónap…) és a harmadik hullám (két hét) is, de a szervezetem valahogy már képes a vírust kezelni, olyan nagyon rosszul, mint először, nem voltam. Szerencsére a férjem tudása nehezen nélkülözhető, orvosi röntgengépek képalkotó rendszereit tervezi, a legtöbb munkáját home office-ból is el tudja látni, így nem került veszélybe a megélhetésünk.

Elégedett vagy?

Összességében szerencsés volt az országváltás, a férjem és a fiaink már teljesen beilleszkedtek, nekem még van hova fejlődni. Most nem gondolom, hogy itt tudnék maradni örökre, én még szeretnék majd otthon egy Waldorf iskolában egy osztályt végigvinni. Jelenleg két iskolába járok, franciát tanulok, és beiratkoztam egy itteni Waldorf képzésre is, nagyon kedvesen fogadtak, örültek a sokrétű tapasztalataimnak, a francia nyelv terén mutatott hiányosságaimat – egyelőre - elnézik. Ha meggyökereznék itt, el tudnám képzelni, hogy itt is egy Waldorf iskolában dolgozzak. A képzésen ráadásul kiszúrt magának a francia euritmia tanárnő, hogy milyen szépen euritmiázom, és meghívott a saját tanfolyamára, ahová nagy örömmel járok el. Köszönöm ezt az otthoni euritmia képzésnek, és a fiúk gyógyeuritmistájának, Keresztes Lászlónak, akitől nagyon sokat tanultam.

Anyagilag nem lehet összehasonlítani, otthon, ha a férjem szülei és a testvére nem támogatnak bennünket, a sok terápiát (lovaglás, mozgás, logopédus stb.) amire a gyerekek jártak, nem tudtuk volna kifizetni. Itt nyugodtan élünk anyagi szempontból is, minden híresztelés ellenére a franciák elég befogadóak (legalábbis itt, Párizs környékén), az emberek az elhíresült terrortámadások ellenére is általában nyugodtan, békében élnek. El tudtuk felejteni mi is az otthoni szűkölő félelmet, a bizonytalanságot, a jaj-mi-lesz-holnapot.