Úgy tudnak felajánlani segítséget, hogy azt el is lehessen fogadni...

Fazekas Irina védőnő már fiatal nőként is erre a pályára készült, és több mint 40 évet dolgozott kismamákkal. A prevencióban és a tiszteletteljes, bizalmon alapuló szakmai kapcsolatokban hisz, sok kismamát támogatott kivételes nehéz élethelyzetekben, veszteségek során is- egyikük jelölte őt a díjra. Irina 2019-ben ment nyugdíjba, de előtte még kipróbált és megszeretett egy új szakmai területet: 5 éven át volt iskolai védőnő a budapesti Szent László gimnáziumban. A fiatalokkal végzett munkát is élete nagy ajándékának érezte, ahogyan az Aranyanyu- díjat is.

Hogyan élsz most, mit lehet rólad tudni?

Nyugdíjas vagyok és egyedül élek Monor mellett, Csévharaszton ahová annak idején a fiam miatt költöztem. Megérte, mert ő most elméleti fizikusként dolgozik. A karantén miatt sajnos, most teljesen egyedül élek, de sokat kertészkedem. Ráadásul éjjeli bagoly vagyok, mindig is az voltam, most sem tudok másképpen élni. Délután és este vagyok hatékony.

Az aranyanyu jelölésemet egy fiatal anyukától kaptam mikor területi védőnő voltam. Ez nekem már önmagában hatalmas elismerés volt. Nagyáradról származom, és amikor a filmem ment a neten akkor ott is sokan szavaztak rám. Ezért külön éreztem kitüntetésnek ezt a jelölést és a díjat.

Éppen eljöttem a régi helyemről, amikor a jelölés időszaka volt. Nem éreztem ott jól magam, és a díjkiosztó utáni következő helyem sem volt túl jó választás. Ezután találtam meg önmagam, iskolai védőnő lettem Budapesten két iskolában, a Szt.László Gimnáziumban valamint egy Kisegítő iskolában. Nagyon szerettem ezt a munkát, öt év után innen jöttem nyugdíjba 2019-ben.

A díjkiosztóra hogyan emlékszel?

A díjkiosztásra, elvittem magammal a jelölőmet. Amit a gálán éreztem, azt szavakban nem is tudom kifejezni. Úgy éreztem, mintha szállnék a levegőben. Voltam hőlégballonozni egyszer, ez ahhoz hasonlítható érzés volt. Elfelejtettem az összes gondom, nagyon boldog voltam.

Mi a közös az Aranyanyukban?

Az aranyanyuk, nagyon hamar meglátják azt a helyzetet, ahol segíteni kell és feltétel nélkül elfogadják az embereket. Úgy tudnak felajánlani segítséget, hogy azt el is lehessen fogadni. Empátia, önzetlenség jellemzi őket.

Mit jelent szerinted a hivatásod, mi jelentené számodra az elismerést?

Azt hiszem, sok emberre voltam hatással életemben. Ez nagy felelősség volt, hiszen sok emberrel, anyával egyénileg foglalkoztam. A prevenciót mindig nagyon fontosnak tartottam. Sokszor a magánéletemben is „szakmázok”. Nagyon sok embert zártam a szívembe az évek során. Nálam alapelv volt, hogy tudnom kell mit akar az „ügyfelem” mert csak akkor kaphattam meg tőle amit én akarok. Ez nagy odafigyelést igényelt a gondozott felé. Tudni, látni kell a problémákat és a megoldásokat. De azt is tudni kell, meddig tart a kompetenciám. Tudni kell megfelelően kommunikálni a gondozottal és nagyon fontos a tolerancia és a titoktartás is. Bizalmi kapcsolatban kell lenni vele. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam a gondozottaktól, nekem az volt az elismerése a szakmámnak.

Hogy változott meg a covid miatt az életed?

A vírusidőszak eléggé kikészített, mert én egy folytonos mozgásban lévő ember vagyok és alapvetően korlátozva lett az életem. Mintha börtönben kellett volna lenni. Most már eljárok boltba, minden védelmi intézkedést betartva. Tavaly júliusban volt egy hétvégém, amit nem itthon töltöttem, az nagyon jó volt. Sajnos nemrég meghalt édesapám, ő nem Magyarországon élt, az ügyek rendezése is nagyon sok feladatot rótt rám. De itthon igyekszem nem unatkozni, olvasok, kertészkedek, varrok, mindig találok feladatot magamnak.

Tervezem, hogy a vírus után újra dolgozni fogok, sőt még költözködésen és házeladáson is gondolkodom. Lesz még változás valószínűleg az életemben.