Vannak még a világban EMBEREK, a szó nagybetűs értelmében…

Pontosan hol, hogyan mit dolgozol most? Változott a munkád, munkaköröd a díj átvétele óta?

Egy évvel a díj átvétele után otthagytam a főállásomat, a Nevelési Tanácsadót. Túl sok volt már rajtam a teher. Most egyéni vállalkozóként dolgozom, teljes erőmmel a betegekre tudok koncentrálni. Egerben a Mentálhigiénés Csoportban, Miskolcon a Megyei Kórházban az onkológián dolgozom egy-egy napot, emellett magánrendelésem van.  Pszichológusként dolgozom, embereket kísérek a változás, az önismeret csodaszép útján, csoportokat vezetek, tréningeket tartok, és nagyon élvezem. 

Hogyan változtatta meg az életedet a díj? 

Komoly  tanulási-  önismereti  folyamatot indított be  nálam,  hiszen  megdöbbentem rajta, milyen nehezen  tudtam elfogadni,  és belevágni.  Mindig természetesnek  tartottam, amit csinálok, és nem értettem, miért kell ezt díjazni,  mi ebben  a különleges.  Az egyetlen indok, amit el tudtam fogadni, hogy jelöljenek, az volt, hogy ezzel még több beteghez tudjuk eljuttatni  a Simonton-módszert. Sokat változtam. Most már hálás vagyok, hogy részese lehetek ennek a különleges  csapatnak.

Van olyan- bármi, szakmai, magánéleti változás- amit úgy érzel, hogy ennek az elismerésnek köszönhetsz? 

Életem legvidámabb két évét köszönhetem a díjnak. A nyereményemet beleforgattuk a Falevelek című könyvünk kiadásába, melyet könyvbemutatók sora követett. 15 könyvbemutatón vehettünk részt, melyeket önkénteseink szerveztek, mind más, és mind különleges volt, és soha annyit még nem nevettünk, mint ezeken a közös utazásokon. Mondhatom, hogy jobban megismerhettem közben a csoporttagjainkat, közülük néhánnyal barátságot  is kötöttünk. Hatalmas reklámot is jelentett a díj a Simonton-módszernek és nekem. Most, hogy belegondolok, azóta nem is hirdetem magam szórólapokkal, mégis sokan keresnek és megtalálnak. Rengeteg  értékes ismerőst hozott, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. 

Van olyan a közösségben, az Aranyanyuk között, akit ajándékba kaptál, barátod lett?

Én voltam az utolsó Aranyanyu, nekem már nem volt lehetőségem megismerni ezt a szuper csapatot. Csak a  Margit-szigeti találkozón tudtam részt venni, ahol rendkívüli emberekkel találkozhattam. Szerettük volna az alapítványunkkal megismerni az Aranyanyukat, szervezni egy közös találkozót Galyatetőre, ahol éppen befejeződött a betegeknek szervezett táborunk, sajnos nem sikerült. De összességében  nagyon sok értékes embert ismertem meg, és nagyon szeretnék velük együttdolgozni! 

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban?

Valamennyien csupaszív, elhivatott emberek. Önzetlenül teszik a jót, és életben tartják a reményt, hogy vannak még a világban EMBEREK, a szó nagybetűs értelmében. 

Mi a jelentősége- a saját meglátásod szerint!- a hivatásodnak, szerinted, milyen tulajdonságok kellenek hozzá, mit sorolnál fel az utódodnak? 

A hivatásom jelentősége? Talán az, hogy ráébresztjük az embereket arra, hogy van remény. Hogy változhatnak, gyógyulhatnak, képesek rá, és ehhez minden eszköz a kezükben van. Hogy vegyék vissza a felelősséget, mert ők azok, akik tudnak tenni magukért. Ne higgyenek a megmondó embereknek, mert ők a sajátmaguk szakértői!

A pszichológus-szakma nem könnyű szakma, a tudás és a látványos eredmények könnyen tévútra vihetik az embert, könnyű „elszállni”, hatalomként használni a tudást, és a hiányainkat kompenzálni mások bajával. Olyan irányban is könnyű eltévedni, hogy a tudást gyűjtögetjük, a módszereket halmozzuk fel és közben megfeledkezünk arról, hogy a legfontosabb eszközünk a segítésben a saját személyiségünk, a legfontosabb feladatunk: mi magunk vagyunk. Tudatosan élni, folyton figyelni magunkat, reflektálni magunkra, figyelni a valódi motivációnkat- kemény feladat. De másként nem érdemes. Ráadásul, ha szeretjük, amit csinálunk, nagy a kiégés veszélye is. Megtanulni nemet is mondani, segítséget is kérni, örömforrásokat is gyűjteni, nyugodtan „önzőnek” is lenni- ehhez engedély kell önmagunktól, és az engedély megadásáig önismereti munkás út vezet. 

Te konkrétan mit adnál tovább?

Szeretném továbbadni a nézőpontomat, hogy a daganatos betegségből meg is lehet gyógyulni.  Hogy nem kell elhinni egy helyzetről, hogy reménytelen. Hogy mindig tudsz tenni magadért. Hogy semmit nem kell kibírni, ehelyett érdemes elviselni. Hogy mindig van választási lehetőségünk (és ez sokszor segíti a túlélést). 

Szeretném továbbadni a hitvallásomat, hogy az ember belül, mélyen alapvetően jó. Hogy elő lehet belőle szeretni a jót. Hogy ha meg tudjuk hallgatni a másik embert úgy igazán, tudunk rá figyelni úgy igazán, el tudjuk őt fogadni úgy igazán, akkor ő is elkezdi elfogadni magát, és változik pozitív irányban. Hogy ugyanez egy csoportban fokozottan érvényes  lehet, mert az odafigyelés, az elfogadás hatványozottan adódik össze, és a szeretet energiaszintje szinte tapinthatóvá válik, és egy ilyen közösség megtartó védőhálóként működik. Gyanítom, ugyanez jellemzi az Aranyanyu-közösséget is. 

Szerinted mi jelenthetné/ számodra személyesen mi jelenti a munkád méltó elismerését?

Számomra a legnagyobb  elismerés a betegek arca, ahogy változik a tréningek végére, ahogy elkezd csillogni a szemük, ahogy reményvesztett emberekből lelkes, tervekkel teli, tenni akaró emberekké válnak. Nagyon szeretem ezt látni! Hatalmas elismerés, amikor barátságok alakulnak ki a csoporttagok között, amikor spontán közös programokat szerveznek maguknak, amikor azt látom, hogy egy-egy kis közösség már nélkülem is működik tovább. A gyógyulás  is elismerés, és az is, ha minőségibb, örömtelibb életet kezd el élni valaki, sokkal élőbbet, mint amit a betegsége előtt élt.  De a magánrendelésen végzett munkámat is nagyon szeretem, ahol egészséges emberekkel dolgozom. Itt az igazi elismerést az jelenti, ha látom a kliens arcán az önmagával kapcsolatos  izgalmas felismerések örömét, a pozitív változásokat a személyiségében, a viselkedésében. Imádom a sok „húúú”-t, „azt a mindenit…..”-t, és a „most jövök rá”-t! Sokszor olyan látványosan változnak, külsőleg is, mintha egy új embert látnék. Gyakori, hogy mellesleg mondja el, hogy  ja, egyébként a zavaró tünetei is elmúltak. 

Milyen viszonyok között dolgoztál az elmúlt időszakban ( covid 19) és az elmúlt években? 

Szerencsére mindkét munkahelyem azonnal  beleegyezett az online munkamódra való átállásba, a betegek érdekében.  Az is  szerencse, hogy az én munkámat  könnyen lehet online is végezni.  Lehet online  egyéni beszélgetéseket folytatni, lehet  tréningeket és  csoportokat is  tartani.  Most már nagyon hálás  vagyok, hogy ez így alakult, mert hatalmas  lehetőségeket  fedeztünk fel az online munkamódban.  Hiszen  így könnyen be tudtak közénk kapcsolódni azok a betegek is, akik  távolabb élnek,  és nem jutottak volna el a személyes  csoportokba,  vagy éppen  kórházban  vannak,  vagy állapotuk miatt nem tudnak kimozdulni otthonukból, vagy éppen beteg hozzátartozójukat ápolják.  Ráadásul  a Miskolci Egészségfejlesztési Iroda  támogatta  a munkánkat,  így tavaly szeptember és idén  március  között 15 csoportot tudtam tartani  (mindegyik 12 alkalmas  volt!) online, ahol az ország  különböző pontjairól  voltak résztvevők,  Pécstől Szegedig, Győrtől Békéscsabáig.  Az online munkával kapcsolatos aggályaink nem váltak valóra, ugyanúgy átjön így is  a csoportok varázsa,  szeretetteli légköre.  A kérdőívek tanúsága  szerint  hasonlóan  hatékony a betegek szorongásának, és lehangoltságának  csökkentésében,  mint a személyes  jelenlét.  A sorstárs-közösség ugyanúgy kialakul, összetart és megmarad  így is. Gyönyörű történeteim  vannak arról,  hogyan alakultak ki a résztvevők között életre szóló  barátságok, milyen  könnyes – nevetős  élmény volt az első  nem online  találkozás  velük.... hogyan  támogatják egymást  a közben  társukat  elvesztett  hölgyek. Jó látni, hogy azok  a csoportok, ahová most nem tudok elutazni, továbbra is működnek, önjáróak, támogatják és megtartják egymást. Számomra ez hatalmas sikere a munkámnak. 

Mi az, amin feltétlenül változtatnál?

Ezen nem szoktam gondolkodni, nem fecsérlem rá az energiáimat. Azzal foglalkozom, amin tudok is változtatni, és akkor változtatok. Láttuk, mennyire magukra vannak hagyva az emberek a coviddal kapcsolatosan, mennyire nem kapnak valós, hiteles tájékoztatást, és érdemi segítséget. Ezért hoztuk létre tavaly novemberben Mangó Gabi Aranyanyu-társammal az SOS: Korona facebook-csoportot, amelynek jelenleg 9800 tagja van. Gabi orvosi szempontból nyújt fáradhatatlan segítséget, emberfeletti erővel, napi 3-400 üzenetre, telefonra válaszolva. Mi meg az alapítványunk önkénteseivel tanácsadást végzünk nekik, amit én kiegészítek pszichológiai segítséggel, pro bono egyéni tanácsadással, és csoportokat is tartok nekik, ahol olyan szorongás csökkentő módszereket, technikákat tanulunk, melyekkel tudnak segíteni magukon. 

Rajta vagyok a pszicho-szakemberek pro bono listáján, a coviddal érintett betegeknek, és a velük dolgozó egészségügyi szakembereknek nyújtunk segítséget. Számukra további hasznos segítség lehet: Szuggesztiók, tanácsok, tippek az “új koronavírus” (COVID-19) helyzetre – SAS-OK és : Bálint-csoportok egészségügyi dolgozóknak pro bono – Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság (balinttarsasag.hu)  Csak mert az Aranyanyuk között is  rengeteg egészségügyi  szakember  van, hátha  tudják  használni. 

Alapítványunk, a REGEA pedig továbbra is segít, amiben tud a daganattal érintetteknek és családtagjaiknak. Idén is tartottunk két életmód-tábort, futnak az online csoportok, az orvos-beteg találkozók. Voltak online beszélgetések túlélőkkel, ahol hiteles példát és reményt tudtak adni a még harcolóknak. Tartunk mozgásos és kreatív rendezvényeket, önismereti foglalkozásokat, és elkészült a Falevelek című könyvünk 2. kötete, újabb 36 gyönyörű gyógyulástörténettel. Kiadónk már van, most támogatókat keresünk, hogy meglegyen a kiadáshoz szükséges összeg. Együttműködünk társ-civilszervezetekkel, volt a Movember-napunk, melyet a MensManust és a Prosztatakommandó önkénteseivel közösen szerveztünk. Ingyenes PSA-szűrésünkön 76 urat szűrtünk le, közülük 16 főnek volt emelkedett PSA-értéke, őket szakorvoshoz irányítottuk, a helyszínen voltak urológus segítőink, akik rögtön egyéni konzultációt is tartottak nekik. Önkénteseink emlő-, és here-önvizsgálatot tanítottak, a védőnők lelkes munkával középiskolai osztályokat mozgósítottak a rendezvényünkre!  Vetítettünk filmet, beszélgettünk, szűrtünk, fújtunk és festettünk lufit, ragasztottunk bajuszt, énekeltünk, öleltünk és tortáztunk, örömforrást gyűjtöttünk és boldogságkártyát húztunk és EGYÜTT VOLTUNK.... S ez a fontos!

Anna 2017-es kisfilmje: