“A díj csak megerősített, hogy jó dolgot vállaltam el az életemben, hogy felnevelem a húgomat.”

Szemes Alexandra, Szandi egy apró kislánnyal érkezett a díjátadóra, akinek végig fogta a kezét: párosuktól mindenki könnyekig hatódott, miközben Szandi nem is igazán értette, mit keresnek ott, miért ünnepli őt a közönség és a zsűritag Dobó Kata hősként. A kislány Szandinak nem gyermeke, hanem a húga: édesanyjuk hosszan küzdött a rákkal, nagylánya otthon ápolta végig, miközben alig három éves kishúgát is ellátta... Édesanyjuk halála után számára magától értetődő volt, hogy kishúga gyámja lett. De a díjat nem ezért kapta, bár ez önmagában is hőstett: Szandi elkötelezett, hivatástudattal rendelkező kiváló szakápoló, aki ma is mindent megtesz a betegekért. Ma már férjével együtt nevelik kisfiát, és kamasz húgát, aki anyának és apának szólítja őket.

Változott e munkád, munkahelyed az elmúlt évek alatt?

Most is itt dolgozok Sárváron, szülés előtt sebészeti szakrendelésen, most 5 éve az egynapos sebészeten, mint szakápoló. Előjegyzett műtéteket operálunk, bár 1 éve a vírus miatt hol leállunk, hol operálunk.

Nálunk nincs covid részleg. Így közvetlen covid ellátásban nem veszek részt, de hozzánk is sokan bejönnek tünetek miatt, épp vérvételre vagy tüdőszűrésre. Ez most egy nehezebb időszak mindenki számára. Nem nagyon látjuk mi lesz holnap, több kolléga is volt covidos, emiatt néha kevesebben dolgozunk. Magunkat is szorongva figyeljük,hogy mi mikor kapjuk el.  Egy éve az első hullámba se volt volt könnyű helyzetünk otthon a gyerekekkel, a kicsi óvodás, a húgom hetedik osztályos. Sokszor maguk voltak otthon, Hanna online tanulás közben rendezte a kisfiam. Szerencsés helyzetben vagyunk abból a szempontból, hogy a karantént a kertes házunk udvarán jobban átvészeljük. 

Hogyan emlékszel vissza a díjra? Szoktál e rá gondolni?

Az elmúlt egy-két évben kevesebbet foglalkoztam vele, de pont pár hónapja operáltunk egy fiatal hölgyet, aki megkérdezte, hogy én vagyok az Aranyanyu? Azt is megkérdezte, hogy most hogy vagyunk a húgommal, hogyan élünk. Egész nap mosolyogtam, hogy ennyi idő után is emlékeznek az emberek.

S aztán a face is feldobja rendszeresen az emlékeket. Ez nagyon jó, ilyenkor Hannával megnézzük a videókat, képeket, elég sokat nosztalgiázok vele. Már kilenc év telt el, persze emlékszik rá az ember, de halványodik azért. De az az érzés az ott van, ez akkora esemény élmény volt. Már az is, hogy Sárvárról Budapestre utazunk. Ott az a sok ember, csillogott minden, szép ruhában voltunk. Azt sajnálom, hogy olyan hamar elteltek ezek a napok... De én nagyon szívesen gondolok rá. Emlékszem az érzésre, felfoghatatlan volt, mit keresek én itt?... És még nyertem is? Most is visszajön ez a csodálatos érzés, ahogy beszélünk róla.

Mit adott neked? Mit szólt a környezeted?

Nekem nagy veszteség volt anyukám halála, a díj csak megerősített, hogy jó dolgot vállaltam el az életemben, és jó dolgot csinálok, hogy felnevelem a húgomat. A család többi tagja is büszke volt rám, sőt elmondhatom, hogy a kollégáim és a közvetlen környezetem is. Kollégáimmal nagyon jó a viszonyom egytől egyig, a mai napig érdeklődőek. A nappaliban van egy falipolc, oda van kirakva a díj, jöttünkben-mentünkben látjuk ezt, fényképalbumot is csináltam, az összes fotót lefűztem, ami a díjátadón és utána a találkozókon készült.

A húgod hogyan élte meg?

Ő ezekre az évekre nem nagyon emlékszik, 3-4 éves volt. Igazából, ahogy nézegettük a videókat, láttam, hogy csak egy-két dolog ugrik be neki, anyukánkról viszont nem sok emléke van.Anyukánk elvesztése után pár alkalommal elvittem egy pszichológushoz, mert voltak éjszakák, mikor felsírt és felsikított. Szakemberek azt mondták, hogy ez majd idővel el fog múlni, nem fog rá emlékezni. Úgy lett. Nem is nagyon beszélgetünk róla, csak akkor, ha ő felhozza.

Hogy szólít téged?

Amikor a kisfiam megszületett, Hanna hat éves volt, na itt volt egy kis válság nála. A kórházban mondta, hogy a Barninak van apukája, anyukája, neki meg nincs! Mondtuk neki dehogynem, hisz neked is mi vagyunk a szüleid, azóta szólít bennünk anyának és apának. Pszichológus erre azt mondta, hogy hagyjuk rá, ha ő ezt így szeretné, és bennünket nem zavar. Idővel majd rendeződik nála a kép, de 13 évesen ebben a kiskamasz korban is még így hív minket. Ha az iskolában családot kell rajzolni, én vagyok az anya, de azért természetesen tudja, hogy én a testvére vagyok. Együtt járunk ki a temetőbe, ő mindig külön visz egy kis virágot vagy épp koszorút. Most kiskamasz kort élünk, tanulás szempontjából noszogatni kell, de itthon bármit kérek, megcsinálja, a szobáját is szépen rendben tartja. Nehezen barátkozott az iskola elején, nehezen találta magát, volt olyan, hogy beszóltak neki a gyerekek, hogy neki nincsen anyja, apja. Most felső tagozatban ez már megváltozott, alsóban nehéz volt.

Nehéz idő lesz a kamaszkor, hogyan készülsz erre, testvérként, kvázi anyaként?

A pszichológussal erről beszéltünk, készülök erre, mert biztosan lesznek nehezebb időszakok. Ő nagyon családcentrikus, nem akar kollégiumba menni, itthon akar maradni, nem szeretne távol lenni tőlünk. Ahhoz ragaszkodom, hogy legyen érettségije, s talán akkorra eldől, hogy merre akar tovább menni. Elvittem pályaválasztási tanácsadásra, ahol megnyugtattak, nem baj, ha nincs még konkrét terve, a legtöbb gyereknek még ebben a korban nincs. Azt, hogy követne-e engem, nem tudom. Egyelőre nem érdeklődik az egészségügy iránt.

A te hivatásodnak mi a jelentősége és milyen tulajdonság kell hozzá szerinted? Ha lenne utódod, mit adnál tovább neki?

Ezt Hannával is beszéltük a pályaválasztás miatt. Tíz éve dolgozom az egészségügyben, s ez az utolsó egy év nagyon rátett, inkább nem szeretném, ha ezt választaná. Én nagyon szerettem, ez volt mindig az álmom, de ez a mostani egy év nagy nyomot hagy az emberben. Iszonyatos türelmesnek kell lenni, rengetegen megszólnak bennünket, néhány nővér viselkedése miatt általánosítják is az ápolókat. Nagyon fontos, hogy saját bajomat ne vigyem be a munkába, jóindulatúnak kell lenni, a betegre időt kell szánni. A kiégés nagyon nagy veszély, ez az utóbbi időben nagyon időszerűvé vált. Leginkább azt mondanám az utánam jövőnek, hogy erre a munkára mindig szükség lesz. Fontos az is, hogy talpraesett legyen, ne tudják elnyomni, sok energiája legyen, türelme az emberekhez, folyamatosan képezze magát, haladjon a korral. Én szeretek ezekre a képzésekre menni, többen több helyről megyünk, sok tapasztalatot lehet megosztani. Új embereket megismerni, akikhez később bizalommal is fordulhatunk.

Mi lenne a munka méltó elismerése?

A vírus miatt most nehezebb az egészségügyben, sokszor már meg sem merem mondani, hogy ápoló a szakmám, mert egyből szidják az egészségügyet.  Az lenne az elismerés, hogy ne kelljen titkolnom, hogy ápoló vagyok, ne féljenek tőlem, ha az emberek elismernék az ápoló munkáját. Az is fontos lenne, hogy kormányzatilag is biztos legyen a helyünk, a jövő tervezhető legyen, a szerződések megfelelőek legyenek, amikkel a családi életet is tervezni lehessen. Több dolgozó kellene, fizetés is szóba jön gyakran, de ezt csak azt látja, aki benne van.

Fiatal vagyok még, de mégis úgy érzem, ebben az egy évben fizikálisan és mentálisan is elfáradtam. Körülöttem sokan vannak így. Nagy a nyomás, nem tudom, mi fog ebből kisülni. Egyszerre jött minden, változtatások az egészségügyben, s a covid. Pozitív dolgok is kellenének. Ennek ellenére én nem szeretnék máshova menni, én ezért tanultam, ezt szeretném csinálni.

Van e olyan az Aranyanyuk  közösségében, akit ajándékba kaptál?

Én sajnos elég ritkán tudtam a találkozókra eljárni, emiatt szoros kötelék nem alakult ki senkivel. Egy-két személy van, akihez szívesen fordulok, ha valami kérdésem akad, de a távolság és hogy nem tudtam járni a találkozókra, nehezítette ezt. Azt viszont el tudom mondani, hogy mindenki nagyon kedves és jóindulatú, rengeteg energia van bennük. Nem hiába lettek Aranyanyuk….

Szemes Alexandra 2012-es kisfilmje: