“Nagy erőt adott nekem, hogy van igény erre és értéket képvisel az örökbefogadás témája még a kívülállók számára is”

Ungvári Bélyácz Betti döntős Aranyanyu, tanítóként és kezdő íróként jelölték a díjra, azért is, mert elsőszülött könyve témájával tabut tört. Az égből pottyant boldogság című kötete az örökbefogadásról szól, arra érzékenyít, arról mesél, természetesen nem véletlenül: férjével elsőszülöttjüket szintén örökbe fogadták, a neki mesélendő történethez keresett kapaszkodót Betti, így indult el az írás útján. Ma már több könyve is megjelent ebben a témában, a Tündérkerti mesék, Tündérkerti kalandok- sőt, a “Málna utca” címmel kifejezetten hallássérülteknek is írt könyvet. Betti szenvedélyes pedagógus, aki fáradhatatlanul szereti, neveli gyerekeinket.

Hogyan emlékszel a jelölésre, a díjátadóra?

A jelölés nagy meglepetés volt, röviddel előtte kezdtem az írást, mindjárt így az elején ez óriási elismerés volt.  A „málna utcás” anyuka jelölt, nem tudtam róla, s amikor kerestek, nagyon meglepődtem. Ez a jelölés is óriási öröm volt, s aztán, hogy bekerültem a döntősök közé!! S az egész díjátadó!! Nagyon pozitív érzésekkel töltött el, bár azt gondolom nem illettem annyira a képbe, de valaki mégis úgy gondolta, hogy igen, s az csodálatos érzés volt. A jelölőm egy gyerekkori barátnőm volt, aki amikor megjelent Pelyheske, megkeresett, hogy nagyon szükség volna a hallássérülteknek is egy hasonló könyvre, ő érintett a témában, így született meg Lillának a története,ami a visszajelzések szerint szintén nagy segítség volt. 10 éve jelent meg az első könyvem, s az elején a pályámnak nagy lökést adott nekem ez az Aranyanyu jelölés.

Szoktál gondolni díjra?

Időnként igen, Facebookon látom a nyílt Aranyanyu oldalt is, az akkori döntősök Kovács Hajnalkával időnként írtunk is egymásnak, illetve Börcsök Klári posztjait is olvasom. Mással nem nagyon vagyok kapcsolatban, de követem az eseményeket amennyire tudom.

 Hogyan fogadta anno a jelölésedet a munkahelyi kollektíva?

Ugyanazon a helyen dolgozom, mint akkor, egy általános iskolában itt Pécsett. A díjátadáskor, előtte a szavazás során is végig nagyon pozitív volt a környezetem hozzáállása, nagyon drukkoltak, nagyon szépen, önzetlenül, büszkén. Időnként néha még most is elhangzik, hogy „a mi aranyanyunk…” A jelölésemről ugyanúgy, mint az örökbefogadásról is, időnként beszélgetünk.

Figyeled az aranyanyukat, hogy látod mi a közös bennük?

Mindenkinek van egy határozott útja, tudatosak, valamilyen módon kitűnnek a környezetükből. Amit csinálnak, az nagyon pozitív, hétköznapi hősök, ugyanúgy, mint mások, végzik a munkájukat, de van bennük valami több, amivel többet tudnak adni másoknál. Olyan jó pozitív emberekkel találkozni, olyanokkal, akik hisznek abban, amit csinálnak, és ettől hitelesek. Ettől jó, ettől tudunk többet, mint  az átlag ember.

Változott-e az életedben valami a jelöléstől?

Nagyon nagy erőt adott nekem, láttam, hogy van igény erre és érték azoknak is, akik kívülállók a témában (örökbefogadás). Álmomban sem gondoltam, hogy erre ekkora szükség van, először magunknak akartam írni egy örökbefogadó mesét, de valahogy kinőtte magát a dolog. Töretlen az érdeklődés a könyvek iránt, hiszen mindig vannak új örökbefogadók és egyre több embert érdekel a téma.

A „hogyan mondjuk el, hogy örökbefogadtuk, nehéz dilemma a szülőknek, s ezért  nagyon fontosak ezek  a könyvek.

Nekik is, a kívülállóknak is. Én tanító vagyok és a Pelyheskét tanítom is, hiszen bent van a 2. osztályos Erkölcstan könyvben. A kisgyerekek nagyon elfogadók, nagyon jól reagálnak, ennek óriási jelentősége van a társadalmi elfogadásban. Sokakhoz eljutott, akik egyébként nem foglalkoznának a témával. Nekünk is két örökbefogadott gyerekünk van, ezért írtam a meséket.  De sok példánk van rá, hogy másoknak is milyen fontos erről beszélni. Pl. nemrégen egy örökbefogadásra váró fiatal házaspárral találkoztam véletlenül egy társaságban, s érezhetően nagyon megörültek nekem, ez nagyon jóérzés volt. Jön egy új generáció, akiknek nem tabu a téma, sok a várakozó, gyerekre vágyó szülő, a téma mindig aktuális.

Mesélnél a kezdetekről? Az íróságod kialakulásáról?

2007 ben lettünk család, ekkor lettem anyuka. Első örökbefogadott gyerekünk hamar beszélt, hamar érdeklődött, szöget ütött a fejében, hogy ő a hasamban volt-e, ez volt az első ilyen jellegű kérdése.  Akkor jött az ötlet, hogy erről kellene mese, kellene valami kapaszkodó, hogy lehessen egy kicsi gyerekkel is beszélgetni erről. Én előtte nem írtam soha, most sem gondolom, hogy író lennék, de a mese: Pelyheske, megszületett. Ez egy szimbolikus történet egy rigófiókáról, aki megtalálja a szüleit. Olyan mesét szerettem volna, amit bárki kézbe vehet, akár érintett a témában, akár nem. Melegséggel gondolok a könyvre, áldás kísérte útján ezt a mesét, mert olyan emberekkel találkoztam össze nyomtatás, rajzolás során, akik szívbéli emberek, akik nyitottak és érzékenyek voltak erre a feladatra.  Az égből pottyant boldogság 2010 végére megjelent. Volt nagyon sok internetes örökbefogadó csoport –még nem volt facebook - ott láttam, hogy erre bizony van igény. Több százan várták a megjelenést, sikere lett. Egyébként könyvkiadók nem foglalkoztak vele, nem is nagyon válaszoltak, végül magunk adtuk ki. A többi könyv a Tündérkerti mese és a Tündérkerti kalandok már jöttek sorban, aztán tettem egy kitérőt a „Málna utcával”, egy gyerekkori osztálytársam volt az anyuka, nekik is –a hallássérülteknek is- kellene mese, Lillának a története így született meg. Aztán jött a Gólyahír 15. születésnapjára egy mese, gólyás, a Csokónak a fordítását vállaltam el, az egy másik szegmens, itt egy kismadár keres anyukát, ez nevelőszülős vonal.

Most új mese készül, egy tesómese, aminek a fő üzenete, hogy mindegy honnan jöttél, az számít igazán, hogy mi együtt vagyunk egy család. Van egy webshop a „színes a világ”, egy közösség alakult ki ekörül nagy örömömre. Egy budapesti örökbefogadó anyukával csináljuk, ő csinálja a marketing részt. Az érdeklődés folyamatos a könyvek iránt. Itt Baranyában az örökbefogadó képzésben ajándékba adják a könyveimet a leendő örökbefogadóknak.

Érezni lehet, hogy elégedett vagy…

Igen. Köszönöm jól vagyok, helyemen vagyok, a tanítás a könyvírás és a gyerekeink nevelése boldoggá tesz. Elégedetten élünk.

Ungvári Bélyácz Betti 2012-es kisfilmje