Van, amit nem lehet megtanítani

Pektor Gabriella tanító - gyógytestnevelő pedagógus, aki képes a beteg gyerekeket is rábírni a gyógyító - regeneráló, sokszor életbevágó jelentőségű mozgásra. Daganatos betegséggel küzdő gyerekeket játékos tornával vesz rá a mozgásra, olyannyira, hogy kidolgozta a saját PEK torna nevű módszerét, melyet szakembereknek - óvónőknek és tanítóknak - és maguknak a gyerekeknek is tanít és folyamatosan fejleszt. Örökmozgó Aranyanyu, aki a pandémiával járó elszigeteltségben nehezen viseli páciensei hiányát.

Mit dolgozol most? Változott a munkád 2013 óta?

Én ugyanazt csinálom, mint 2013-ban, csak a munkám helyszínei változtak. Fő munkahelyem, az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány. A Tűzoltó Utcai Klinikán 20 éven keresztül a betegágyak mellett, az onkológiai hematológia osztályokon dolgoztam. Végzettségem szerint tanító - gyógytestnevelő vagyok. Hosszú éveken keresztül csak ketten voltunk Andor Ildikóval a kórház gyógytornászával. Hálás vagyok Ildikónak, mert rendkívül sokat tanultam tőle. Ő pedig azt hiszem tőlem azt, hogyan lehet játékos formában fejleszteni a gyermekeket. Az utóbbi években, V. Szonjával, M. Gabriellával és F. Annával bővült a gyógytornászi csapat. Fiatalok, lelkesek és kiváló szakemberek. Nagyon jó szakmai és emberi kapcsolatban voltunk és a mai napig is abban vagyunk.

Kérdezték sokan, hogy bírom a beteg gyerekek között?  Úgy bírtam, hogy mellékállásban, 2003 óta - egy hatodik kerületi önkormányzati óvodában - az általam és két kollégám által kidolgozott PEK torna mozgásfejlesztő programmal fejlesztem a gyereket. 2020. október elseje óta - a vírus miatt – külsős fejlesztők nem mehetek be az intézményekbe. Ez nagy szívfájdalmam, mert nagyon hiányoznak az óvodásaim. Tavaly tavasszal online megpróbáltam ugyan kis csoportokban a tornát, de tapasztalatom szerint ez nagyon nehezen volt kivitelezhető. Inkább kisfilmeket készítek az óvodásaimnak és azt küldöm el nekik. Így a szülők segítségével és felügyelete mellett otthonukban tudnak velem együtt mozogni a gyermekek.

Természetesen ez nem egyenértékű a személyes jelenlétű közös mozgással. Az óvodai fejlesztés most parkolópályán van, a hozzá kapcsolódó másik munkámmal együtt. Ez pedig a Pek-torna 120 órás Akkreditált Pedagógus Továbbképzés, amit elsősorban a 3-10 éves korosztállyal foglalkozó pedagógusoknak tartunk.

Az alapítványnál viszont dolgozom továbbra is. Több ún. mamalakásunk van.  Az egyik pl. a Tűzoltó utcai Gyermekklinikával szemben. Itt a bennfekvő gyerekek szülei számára biztosítunk térítésmentes szállást. Adódott egy lehetőség az ötödik kerületben is, ahol egy 200 négyzetméteres lakást bérel az alapítványunk.  Ebben vannak kialakítva szülőknek szobák, konyha és van egy jól felszerelt tornaterem is. Én itt folytatom tovább azt a munkát, amit benn a Klinikán végeztem, de már a javuló állapotban lévő gyerekekkel.

Hogyan változtatta meg az életed a díj, hogyan reagált a környezeted?

Nekem hatalmas erőt adott a díj, minden nap ránéztem arra a szobrocskára és minden nap úgy keltem fel, hogy én egy közönségdíjas Aranyanyu vagyok. Nagyon örült a környezetemben mindenki. Én büszke vagyok rá, legszívesebben mindenkinek elmondanám, de úgy gondolom, hogy dicsekvésnek tűnne.  A saját honlapomon fenn van az egész „Aranyanyus” történet képekkel illusztrálva.

Élénken él az emlékezetemben, amikor tudomást szereztem arról, hogy jelöltek. Éppen Szegeden voltam tanítani, ami egy nagyon megterhelő dolog volt, mert hajnali hatkor már ott voltam, ehhez nagyon korán kellett kelni. Végigcsináltam a képzési napot, pakoltam a sok eszközt, az autóm tele volt mindenféle eszközzel. Szerettem volna hazafelé sietni. A telefonom egész nap le volt némítva így visszahívtam a hívót, miközben pakoltam. Akkor egy olyan kántáló hang elkezdte mondani a mondandóját. Én azt hittem, hogy valamit el akar nekem adni és kértem, hogy hagyjon békén és letettem a telefont. Visszahívott a hölgy és azt mondta: „könyörgöm ne tegye le a telefont”! Kérdezte, hogy mondanak-e nekem valamit a következő nevek? Sorolt fel neveket és akkor mondta, hogy ők egy díjra jelöltek engem. Leültem és azt mondtam, hogy alapjáraton kulturált ember vagyok, csak rettenetesen fáradt, és kezdjük elölről a beszélgetést. Így tudtam meg, hogy Aranyanyu díjra jelöltek engem.

 A munkatársaim az alapítványnál büszkék voltak rám, s a klinikán is. Nemegyszer bementem egy olyan osztályra ahol ritkán vagyok, és akkor azt mondták, hogy: …. és az Aranyanyu díjas itt van velünk”. Nekem a mai napig hatalmas lelki erőt ad, s nincsen olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Számomra ez egy igen értékes díj.

 A díjátadó, hogy maradt meg emlékezetedben?

Csodálatos esemény volt, csak azt bánom azóta is, hogy nem vettük fel személyesen videóra, mi magunk. Ez nagy bánatom. Az „Érintettek” Egyesülettől kaptam 2020. decemberében szintén egy nagy  elismerést (ez egy szülői egyesület,minden évben egy orvosnak és egy segítő szakmában dolgozónak ítélik oda a díjat) . A barátnőm, aki elkísért az ünnepségre felvette kamerára minden pillanatát, így azt vissza tudom bármikor nézni.

Van olyan ember, akit ajándékba kaptál a díj kapcsán?

Almássy Mónikával többször beszélünk, az ő „Kórházsulis” nagyszerű munkáját jobban átlátom. Igyekszünk segíteni is egymásnak. Ők pl. többször eljöttek Kiskőrösre az alapítvány Rehabilitációs házába és kollégáival együtt kellemes környezetben tudták a programot “megszülni”.  Sok gyerekkel tornázom online is, főleg agydaganatosokkal és nekik mondom, hogy mindenképpen keressék meg Kórházsulit, vagy közvetítek köztük és mindig segítenek.

Itt szeretném mindenképpen megemlíteni a Tűzoltó utcai klinikán az orvosok és a nővérek áldozatos munkája mellett a kórházpedagógusaink, pszichológusaink, művészet terápiás foglalkoztató szakembereink, szociális munkásaink, önkénteseink hosszú évek óta tartó kitartó, szeretetteljes munkáját.

A te munkádnak mi a jelentősége, milyen tulajdonság kell hozzá? Mit adnál át az utódodnak?

Azt gondolom van, amit nem lehet megtanítani. Szerintem az az egyik legfontosabb dolog, hogy próbáljuk minél jobban megismerni és elfogadni azt a gyermeket, akit szeretnénk rábírni a mozgásra, játékra, akit fejleszteni szeretnénk a betegsége alatt. Én tényleg úgy igyekszem szeretni őket, mintha a saját gyermekeim lennének.

Szeretnék nekik jót tenni, boldog vagyok, ha mosolyognak, ha ráébrednek arra, hogy képesek valamit megcsinálni. Bevallom, nehezen fogadom el, ha a segítő szakmában dolgozók nem örömmel, lelkesedéssel, szeretettel végzik a munkájukat.  Tudom, ezt nem várhatom el mindenkitől. No, ez pl. az egyik olyan dolog, amit nem lehet megtanítani.

Mi jelentené a munkád méltó elismerését?

Nekem tökéletes az az elismerés, amit eddig kaptam. Nem vágyom tényleg másra. Teljesen kielégített a munka és nagyon sokat jelentett, hogy közönségdíjas voltam az Aranyanyuban.

Hogyan éled meg a vírushelyzetet?

Mindig azt hittem ez egy rossz álom. Teljesen váratlanul ért, reményvesztett lettem, értelmetlen lett minden. Féltem, szégyelltem a problémáimról mesélni, de örültem, hogy egy része megmaradt a munkáimnak. Láttam, hogy mentek körülöttem tönkre emberek, én örültem minden hónapban, hogy az alapítvány keretében legalább dolgozhattam. Átestem én is a Covidon… utána sajnos magas lett a vérnyomásom. Úgy érzem, vannak még terveim, vágyaim és a lelkesedésem is adott hozzá.

Közeledik az az idő, amikor nyugdíjba mehetek.  Többször elképzeltem azt, hogyan telnek majd ezek az éveim, mit fogok akkor majd csinálni, mit fogok másként csinálni, mint most. Valószínűleg ugyanúgy fogok dolgozni, de talán más időbeosztással.Lehet, hogy pont ezért egy ideje egy dal szólal meg elég gyakran a fejemben: ”kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni….” Most bevallom, nem vagyok nagyon jól a bőrömben, de igyekszem lelkileg is túlleni ezen a mindenki számára nagyon nehéz időszakon.

Köszönöm az interjút! Köszönöm, hogy ezekkel az írásokkal is próbáltok nyomot hagyni az utókor számára, akik lehet, hogy már csak ezekből a cikkekből tudják meg azt, hogy volt egyszer egy nagyszerű kezdeményezés, egy elismerés, egy díj a segítő szakmában dolgozó nők számára.

Pektor Gabriella 2013-as filmje: