„Egy nagy családba csöppentünk, ahol nincs magány – közösség van”

Bartos Enikő a 2011-es Richter Aranyanyu Díj zsűri díjasa épp a Meselovagok Napja ötödik rendezvényén van túl. A tanulási és beilleszkedési zavarral küzdő, sajátos nevelési igényű gyermekek tanulmányi versenyét először 2009 tavaszán rendezték meg, melyet Enikő 2007-ben Hinda Vichi álnéven kiadott Meselovagok trilógiája ihletett.

Bartos Enikő a 2011-es Richter Aranyanyu Díj zsűri díjasa épp a Meselovagok Napja ötödik rendezvényén van túl.  A tanulási és beilleszkedési zavarral küzdő, sajátos nevelési igényű gyermekek tanulmányi versenyét először 2009 tavaszán rendezték meg, melyet Enikő 2007-ben Hinda Vichi álnéven kiadott Meselovagok trilógiája ihletett.

Minden évben megígérem magamnak, hogy ez volt az utolsó fesztivál, elfáradtam, nem tudom még egyszer végigcsinálni. Természetesen a gyerekekkel töltött idő aztán olyan sok erőt ad, hogy amikor közeledik a következő évi verseny időpontja ismét lelkesen vágok bele a szervezésbe. Most sem bántam egy cseppet sem – mosolyog elégedetten Enikő.

Gratulálok az öt éves születésnaphoz! Így, hogy túl vagy az ötödiken, hogyan látod a hatodik Meselovagok Napját?

Máris elkezdtem tervezgetni. Úgy tűnik, kinőttük a helyet ahol eddig összegyűltünk. Mivel egyre többen veszünk részt a versenyen, jövőre biztosan nagyobb épületre lesz szükségünk, most ez okoz éppen fejtörést. Ahogy az Aranyanyu díjat felkarolta a Richter  Gedeon Nyrt., minket, Meselovagokat is támogatott az elmúlt évben. Neki köszönhetjük, hogy minden regisztráló kisgyermek kaphatott egy kis meglepetést, valamint értékes játékokat ajánlott fel a helyezetteknek.

Úgy tűnik, a Meselovagok virágkorukat élik. Hogy vagy te ebben, vagy ettől függetlenül? Mi volt az elmúlt év nagy feladata számodra?

Eddigi egyik legnagyobb döntésemen vagyok túl, pontosabban egy közös, családi döntésen. Tavaly határoztuk el magunkat, hogy elköltözünk Budapestről. Egy csendes, romantikus kistelepülést képzeltünk el magunknak, kétgenerációs családi házat, ahol együtt élhetünk öcsémmel és feleségével, valamint édesanyánkkal. Nem volt könnyű az elhatározás, hiszen eddig külön laktunk, a legnagyobb kérdés az volt számunkra, hogy így felnőtt fejjel képesek leszünk-e még alkalmazkodni egymáshoz. Maja, a kislányom most kezdte az iskolát. Azt hittem a legjobb az lesz neki, ha a barátaitól elbúcsúzik az óvodában és az első osztályban az új helyen kezd. Sajnos nem indult olyan könnyen a suli, mint gondoltam. Az itteni elsősök már ismerték egymást, hiszen oviba is együtt jártak. A kislányom nem csak gyerekeket fogadta el nehezen, de az új házunkat is. Hetekig nem mert kimenni a kertbe, csak ha fogtam a kezét. Pár hónappal a költözés után fogtuk is fejünket, egy rövid ideig borzasztó rossz húzásnak éreztük a családi házba költözést. Főleg a téli időszak, a fűtés bonyolultsága tűnt tartósan megoldhatatlan problémának. Aztán végre kitavaszodott és ahogy a kertünk, úgy a kedvünk is kivirágzott, most már mindannyian élvezzük és értjük, hogy miért jöttünk ide Pándra.

Maja is jobban érzi már magát?

Ó, igen, sokkal jobban! Szerencsére nem csupán megszokta, hanem egészen nyitott lett a környezetére. Az iskolában is minden jól megy, mostanra csodájára járnak a tanárai, hogy egész nap mosolyogni látják és örülnek, hogy megismerhették a valódi, cserfes, jókedvű Maját.

Valóban nagy lépés lakótelepről egy faluba költözni. Biztosan számtalan találkozáson vagy túl ebből adódóan. Melyik volt a legemlékezetesebb?

Nagy szerencsém volt, hiszen épp, hogy berendezkedtünk új házunkba, a helyi iskolában pont magyar tanárt kerestek. Természetesen megpályáztam az állást. Az irodalom és nyelvtan tanítása mellett egy osztályt is kaptam, az ötödiket. A velük való találkozásom igen meghatározó élmény volt. Egy összeszokott gyermek- és szülői közösségbe idegenként belecsöppenni nem csak aggasztó, de embert próbáló feladat is. Ebben a helyzetben én voltam az, akinek alkalmazkodnia kellett. Az első egy-két hónap elteltével legnagyobb megdöbbenésemre minden annyira gördülékennyé vált, mint a nagyvárosban évek alatt sem valósult meg. Az itteni gyerekek annyira nyitottak, motiváltak, érdeklődőek, hogy egyszerűen bámulatos! Míg Budapesten kérni, sőt könyörögni kellett a kis tanítványaimnak, hogy vegyenek részt egy előadásban, vagy induljanak tanulmányi versenyeken, itt az a gyermek büntetve érzi magát, aki nem szerepelhet. Minden feladatra van jelentkező és az órákon is mindig van jelentkező. A nehezebb, szárazabb tananyagot is érdeklődéssel fogadják és ebből következik, hogy könnyebben megértik, megtanulják. Csak az én ötödikeseim között négy kitűnő tanuló van.

Fantasztikus, hogy ilyen szuper kis közösségre leltél. A falu közössége, a felnőttek is hasonlóak Pándon? Milyen élmény volt megismerni a szomszédokat vagy a tanítványaid szüleid?

A beilleszkedés nem ment egyik napról a másikra, de úgy érzem, mára sikerült. A lakótelepről elképzeltem a majdani falusi életet, a nyugodt, családias mindennapokat, de ide érkezve pont az ellenkezőjét tapasztalhattam meg. Itt mindenki ismer mindenkit, a polgármesterrel is tegeződnek és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ruhában megyek ki a kertbe, nincs intimitás, sokkal inkább figyelnek egymásra az emberek. Maximálisan jóindulatú, befogadó közösség, tehát a családiasságot egészen másként kell ezen a helyen értelmezni: az egész falu egy nagy család. Olyan helyre kerültünk, ahol a magány nem létezik, pezsgő közösségi élet zajlik, gyerekprogramokkal, ünnepekkel, összejövetelekkel. Még szenteste délutánján is együtt ünnepelt a falu apraja-nagyja, a szűk családi visszavonulás csak ezután következett. Egyik legemlékezetesebb élményem az itt töltött első karácsony volt. A kandallóban ropogott a tűz, friss fenyőillat lengte be a házat és pár nappal később még a hó is mindent fehérbe borított.

Azért a régi barátaiddal is tartod még a kapcsolatot?

Az utóbbi időben főleg a közösségi oldalakon tudunk érintkezni, de természetesen mindent tudunk egymásról, gyakran beszélgetünk. Képzeld! Van egy Aranyanyu barátnőm is, akivel a díjkiosztó után futottunk össze a buszon, csak akkor derült ki, hogy két háztömbnyire lakunk egymástól. Szabóné Rozgonyi Krisztivel (Richter Aranyanyu díjazott szintén 2011-ben, pedagógus kategóriában) azóta is szoros a kapcsolatunk, még a Meselovagok Fesztivál zsűritagjaként is magam mellett tudhattam, ami igazán maradandó élmény volt – szerintem mindkettőnknek.

Nem kérdés számomra, hogy jól érzed magad. Így, hogy új életet kezdtetek, vannak még terveid a közeljövőben, vagy inkább kicsit megpihennél a mozgalmas év után?

Terveim mindig vannak, például a házunkon kell még alakítani, újítani a következő évben. Ami pedig még fontosabb, hogy elkészült a következő könyvem, egy meseregény. Szeretném, ha hamarosan kiadásra kerülne, ezen kell most dolgoznom.

Mesélnél egy kicsit az új könyvedről is?

Maját három éves korában fogadtam örökbe. Már elkészült mesekönyvem kézirata, amikor először megláttam egy fotón a kislányomat. Én döbbentem meg a legjobban, hogy ez a gyönyörű gyermek pontosan úgy néz ki, mint a legfrissebb meseregényem főhőse. Amikor végre hozzám került Maja, kiderült, hogy nem csak külseje, de szinte minden rezdülése megeleveníti az általam kitalált főszereplőt. A barátaim, akik olvasták a könyvet szintén rácsodálkoztak a hasonlóságra. Maja egy tüneményes, cserfes, szókimondó lányka, aki szeret mindenről határozott véleményt alkotni és gondolatait legtöbbször szavakba is önti.