A szakmát tisztelni kell, és felnőni hozzá…

Változott e a munkahelyed az Aranyanyu-díj óta?

Nem változott a munkahelyem, szerintem én innen fogok  nyugdíjba menni. Egyszerűen szerelmes vagyok a munkámba. Továbbra is a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetben dolgozom, a Gyermek Szív-és Érsebészeti Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályon

Hogy vagy? Mi történt veled mostanában?

Jól vagyok, helyemen vagyok, időközben osztályvezető helyettes lettem. A főnökömmel próbáljuk navigálni az osztályt, de ez nem könnyű feladat. Az orvos - és főleg a nővérhiány itt is érződik. Sok a beteg,  hosszú a várólista. Vannak lelkes, fiatalok osztályunkon, de még így is kevesen vagyunk. Én ma is voltam minden, orvostól ápolóig. Sokszor beállunk segíteni a nővéreknek, másképpen nem tudunk működni. Segítenünk kell egymást. Nem csak a betegellátásban, hanem a szülők vezetésében, támogatásában is. Van egy nagyszerű pszichológusunk és egy tapasztalt szociális munkásunk, akikkel együtt próbáljuk megvalósítani ezt.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Én szerettem volna egy szülőtámogató rendszert létrehozni.  Nagyon súlyos beteg gyerekek vannak nálunk, amit a szülőknek nehéz feldolgozni.  Sajnos vannak veszteségek, veszítünk el gyermekeket, sajnos nem mindenkit tudunk megmenteni.  Próbálok minden tőlem telhető lelki támogatást megadni. El tudnak érni engem, feltehetik a kérdéseiket. Sok szülővel tartom a kapcsolatot gyermekük elvesztése után is. Ha újra babát várnak néha azt sem egyszerű elhinniük, hogy lesz egészséges gyermekük. Igyekszem biztatni őket, és természetesen segítek amiben szükséges. A pszichológusunk segítségével még többet tudunk a szülőknek és a betegeinknek is segíteni. Ő egy igazi kincs. Lelkes munkája sok terhet levett rólam.

Hogy néz ki egy napod?

Fél nyolc felé kezdek, a kollegáimmal felmérjük az intenzív osztály állapotát.  A reggeli referáló értekezleten megbeszéljük az aznapi programot, a szükséges beavatkozásokat, betegmozgást. Ezt követően mindenki megy a kijelölt munkahelyére. Én általában az intenzíven osztályon vagyok, ez az én világom. Ha a műtőben van rám szükség, ott altatok. Ha sok a gyakorlatosunk, akkor oktatok is, akkor egy kicsit nehezebb a nap. Nemcsak vizitelek, beavatkozásokat végzek, mindezt tanítom is. Emellett a kollégák számára is jelen kell lenni háttérbiztosításként. Ha van elég ember, akkor minden rendben, ha nem akkor sok feladat hárul rám, főleg ha az osztályvezetőnk távol van. A következő napra tervezett betegeket előkészítjük, konzíliumokat adunk a többi osztály betegeinél. Ez eltart délután négy óráig, ezután átadjuk az osztályt az ügyeletesnek, és jó esetben itt vége a napnak. Természetesen ha ügyelek, vagy készenlétes vagyok, akkor maradok. Gyakran elhúzódó, vagy akut műtét miatt akár másnap reggelig.

Magánéletedben minden rendben van?

Lányom most kezdte a gimit, én viszem reggel, hogy tudjunk még beszélgetni.  Délután, ha hazamegyek folytatjuk, mindig kell egy kis „MI-idő”. A kisebbik fiam az ELTE Pszichológia szakán tanul, emellett nálunk az intenzív osztályon részállásban segédápoló. Úgy érezte, hogy itt van értelme a munkájának. Mellesleg az anyukáját is kicsit többet láthatja. A nagy fiam közgazdász, a Corvinus Egyetem alapképzése után Svédországban szerzett mesterdiplomát, jelenleg Olaszországban PHD hallgató. Gyakran beszélünk, és amikor csak teheti hazalátogat. Édesanyám velünk él, volt egy szívműtéte, azóta az év nagy részében nálunk lakik. Én így vagyok nyugodt, ha itt van, velünk, szem előtt.  Nyáron engedem csak haza, amikor egyedül is könnyebben el tudja látni magát. Ő sokat segít nekem, bár 81 éves, de amennyire állapota engedi a háztartási munka terhét leveszi a vállamról. A párom egy hónapban két hetet külföldön dolgozik, de ha itthon van, akkor mindent megcsinál. Ő is az egészségügyben dolgozik, érti, érzi a problémáimat. Amikor este mindenki lefeküdt, akkor szoktam szakmázni. Próbálom szinten tartani a tudásomat. Jó lenne ha egy nap 24 óra lenne, plusz az éjszaka. Akkor talán mindenre jutna idő.

20 év házasság után elváltam, de ennek a házasságnak köszönhetem három nagyszerű gyermekemet. Három éve új társat találtam, aki mellett újra harmóniában tudok élni, aki mindenben támogat, gyerekeimet is szereti, ami kölcsönös. 

Volt egy nehéz időszakom 2020-ban, októberben emlőrákot diagnosztizáltak nálam. A műtét és az utókezelés megviselt. A jó prognózis ellenére a COVID-időszak közepén nem voltam teljesen nyugodt. Nem kaphattam meg a Covid-oltást.  Ez egy nagyon nehéz időszak volt.  Nagyon fegyelmezett volt mindenki körülöttem, a családom és a barátaim is nagyon vigyáztak rám, rengeteg szeretetet, támogatást kaptam. Amikor már lehetett, akkor visszamentem dolgozni, maszkban, óvintézkedéseket megtéve, aztán megkaphattam az oltásokat is. 

Hogyan lehet naprakésznek maradni ebben a hivatásban?

Mindenki hozza, amit olvasott, tanult, látott.  A kollégák megosztják az információkat egymás között, így könnyebb. Egy embernek nem lenne ideje naprakészen lenni, a munka mellett. Így együtt sokkal könnyebb. 

Hogyan érintett a Covid a munkahelyeden?

Az elején, amikor nem ismertük eléggé a betegséget, csak a szövődményes , súlyos eseteket láttuk, akkor nagyon féltek az emberek.  Amikor volt covidos gyerekünk, nem engedtük be a krónikus betegséggel élő nővéreket hozzá. Az oltások bevezetése után már jobb volt a helyzet. Szigorú szabályaink vannak, betegek és szülők szűrés nélkül nem kerülhetnek felvételre. Hetente kétszer szűrjük a látogató szülőket. Amikor covidos gyerekünk volt,  az nehéz volt, a szívműtéte után derült ki, hogy pozitív, súlyos légzési problémái lettek. Nagyon komoly terhet jelentett, de megoldottuk. Bennünket nem rendeltek más Covid osztályokra. Mi vagyunk jelenleg az egyetlen intézmény, ahol veleszületett szívhibás gyermekeket és felnőtteket operálnak, és csak mi transzplantáljuk őket. Ehhez a feladathoz is kevesebben vagyunk az ideálisnál, ezért itt kellett helytállnuk. Természetesen oltópontokon mi is dolgoztunk. Az nagyon hiányzik, hogy nem tudunk munkán kívül együtt lenni a munkatársakkal. Nagyon fontosnak tartom, hogy kötetlenül, munkám kívül is tudjunk beszélgetni, szórakozni együtt. Bizakodunk, hogy ez most változik majd, a helyzet javulásával.

Mi lenne a te munkádnak az igazi elismerése?

Az Aranyanyu-díj nekem hatalmas elismerés volt.  Az egész pályafutásom alatt ez volt a legnagyobb elismerés. Én együtt érzek a szülőkkel, gyerekekkel, átérzem terhüket, próbálom tompítani a félelmet, fájdalmat, fénysugarat becsempészni. Az Aranyanyu-díj teljesen megdöbbentett, nem gondoltam, hogy engem ennyire szeretnek. Most kiposztoltam, hogy tíz éves az Aranyanyu-díj,  hihetetlen megint milyen sokan rám írtak ezzel kapcsolatban. Nagyon jól esett.

 Én arra vágyom, hogy szeressenek. Ez a legnagyobb elismerés a kollégáimtól, a családomtól, a szülőktől és gyerekektől. ,Amikor felhív egy szülő, hogy elmondja, mennyire szeret, pedig elveszítettük a gyermekét, vagy felhívnak, hogy babát várnak, és köszönik a munkámat. Nekem nem kell ennél nagyobb elismerés. Ha a nővéreknek ki tudnék harcolni magasabb fizetést, az például hatalmas jutalom lenne nekem.  A nővérek helyzetét rendezni kellene, sok teher van rajtuk, kevesen vannak egyre több munkára, egyre komplexebb feladatokra.

Szerinted mi a közös az Aranyanyukban?

A szeretet és tenni akarás. Mindenkin azt látom, hogy hihetetlenül, erőn felül próbálják jobbá tenni a világot. Arra szoktam gondolni, ha az Aranyanyuk munkásságát nézem, hogy „Atyaúristen! Hogy tudja ezt megcsinálni?”

Az önzésről beszélgettem a túlságosan is önzetlen fiammal. Arról, hogy egy kicsit önzőnek kell lenni. Erre azt mondta a gyerekem, hogy anya, te annyira önzetlen vagy.  Mondtam neki, hogy ezt rosszul látja, azért csinálom, mert ettől érzem jól magam. Engem az visz tovább minden nap, ha segíteni tudok, legyen az munkatárs, vagy beteg.  Ma találkoztam egy anyukával, akinek a gyerekét mi operáltuk. A gyerek vigyázban feküdt az ágyban, olyan fegyelmezett volt. Mondtam neki, hogy légy szíves rosszalkodjál egy kicsit, és végre mosolygott. Van egy kislány, műszívre vár, nevelőszülőknél él, sok gyereket nevel a hölgy, nem tudnak jönni hozzá, a nővérek látják el. Mondták, hogy elromlott a telefonja, nem tud a családdal kapcsolatba lépni. Összedobtuk a pénzt, és vettünk neki egyet. Földöntúli volt a boldogsága. A mosolyért. Ezekért érdemes dolgozni. 

Ha utódodat kellene betanítanod, mit mondanál neki?

Szerintem két nélkülözhetetlen tulajdonság van, az empátia és szakmai alázat. Sose gondolja, hogy mindent tud, mindent jól csinál. Akarjon mindig újat tanulni! A szakmát tisztelni kell, és felnőni hozzá. Folyamatosan képezni kell magunkat, és senkitől nem szégyen tanulni. E mellett soha sem szabad megfeledkezni a beteg tiszteletéről!

A családban van még orvos?

Nincsen, egész kicsi koromban találtam ki, hogy orvos leszek. Gyerekkoromtól rám ragadt a segítő szerep. Hozzám fordultak segítségért és én örömmel segítettem. Mindig is feladatomnak éreztem a gyengék és rászorultak támogatását. Édesanyám is ilyen volt, ezt láttam, ezt tanultam tőle. Az orvostudomány nagyon érdekelt, faltam minden ilyen témájú irodalmat és tankönyvet. Egyértelmű volt, hogy ez az én hivatásom.

Hogyan kerültél Pestre?

Debrecenben jártam egyetemre. Tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és nem belgyógyászként, mert az intenzív terápia és az anesztézia érdekelt igazán. Nem tudtam, hogy fog ez kinézni a jövőben. Első évesen mesét olvastam szívműtött gyerekeknek.  Akkor még nagyon megrázott ilyen kicsi gyerekek ilyen nagy betegsége. Felsőbb évesként ügyeleti időben a traumatológia műtőjében szagoltam bele az anesztéziába. Azután férjhez mentem és a férjemet Budapesthez kötötte a munkája, ezért én is ide költöztem. Ötöd évesen már itt laktam fenn, ingáztam Debrecen és Budapest között. Miután lediplomáztam, Budapesten kerestem állást. A férjem nagymamájánál voltunk vendégségbe, amikor beszélgetni kezdtünk a szomszédokkal. Kiderült, hogy a Kardiológiai Intézet főigazgatójával beszélgetek. Felajánlotta, hogy ha érdekel a gyermek intenzív, nézzek szét a gyermek szívsebészeten, ott mindig van szabad állás.  Szétnéztem.  Megrendültem, de azt gondoltam, hogy ez olyan hely, ahol rengeteg tennivaló van. Iszonyatosan beleszerettem és azóta is tart ez a szerelem. Sokan kérdezik, hogy tudom elviselni mindazt, ami a munkámmal jár. Én azt mondom: innen szép nyerni! Életet adhatunk olyan beteg gyermekeknek, akiknek nélkülünk nincs esélye az életre.

Hogyan látod a jövődet?

Tíz év múlva még ugyanitt leszek, ugyanezt csinálom, de már készülgetek arra, hogy a háttérbe vonuljak. 30 év múlva, amikor már az unokáim is nagyobbak lesznek, elmegyek Afrikába kicsi néger gyerekeket oltani két barátnőmmel.  Ez ezelőtt 15 évvel dőlt el, amikor az egyik kolleganőm súlyos beteg lett. Akkor hogy, felvidítsam és biztassam találtam ki, hogy   öreg korunkban mennünk kell Afrikába. Egyik legkedvesebb kolleganőm csatlakozott a tervhez. Most, amikor én is beteg lettem, ugyanezt az üzenetet kaptam tőle. Meg kell gyógyulnom, mert nyolcvan évesen még mennünk kell gyerekeket oltani Afrikába.

Edit 2017-es kisfilmje: