Hogy is volt?
Megkérdeztük az Aranyanyukat, hogyan emlékeznek vissza a jelölésükre, mit éreztek, amikor megtudták, hogy valakinek, valakiknek nagyon fontos az az odaadó munka, amit ők végeznek. Garai Erzsébet 2016-ban vette át a Richter Aranyanyu Díjat egészségügyi szakdolgozó kategóriában. Elmondása szerint órákon át tudna mesélni, mi minden történt tavaly, a jelölés és szavazás időszakában.
A Richter Aranyanyu díjra a Kiskunfélegyházi Boldogságklub nevében a klubvezetőnk, Grófné Czere Anikó jelölt. A jelölésről semmit nem tudtam, mindaddig, amíg a projektvezető, Kucsinka Gabriella fel nem hívott. Azon a napon épp a kezelőben dolgoztam, dializáló ápolóként.
Amikor meghallottam miről van szó, csak annyit mondtam, hogy még jó, hogy ülök, mert különben biztos leültem volna.
Legszívesebben ugráltam volna örömömben és kikiabáltam volna a világnak, hogy hahó, tudjátok, mi történt velem? Velem, akivel eddig soha semmi nem történt! Hihetetlen volt!
A klubbal a jelölésről később beszéltem. Sírtam, nem tudtam könnyek nélkül szavakba önteni a hálámat… most, hogy írom a történetet, még most is könnyekig hatódom.
Az első döbbenet után viszont el kellett hagynom a komfortzónám, hiszen jött a forgatás, majd a szavazási időszakban a rádió- és újság riportok. A forgatás reggelén nagy izgalommal ébredtem, hiszen nem tudtam, hogy mi is vár rám azon a napon. Csilla igyekezett oldani bennem a feszültséget, mondta, hogy próbáljak természetes lenni, mintha ők ott sem lennének.
Alig vártam, hogy meglássam a filmet! A szavazás időszaka nem volt könnyű, minden napom tele volt izgalommal.
Elérkezett a gála napja. Mindenki kedvesen fogadott bennünket.
Amikor az egészségügyi szakdolgozó kategória következett az eredményhirdetésnél, megint idegessé, feszültté, nyugtalanná váltam. Egyik oldalról Anikó, a másik oldalról Ricsi kezét tördeltem és vártunk… és szorítottuk egymás kezét… a másodpercek ólomlábakon jártak.
Levetítették a kisfilmet, ami rólam szólt, majd felszólítottak a színpadra, Dobó Kata adta át a díjat. Megkaptam a szobrocskát, az én kis Oscaromat. Nem voltam még ilyen szituációban, de nagyon jó érzés volt ott állni. Igaz, megszólalni nehezen tudtam, alig jött ki hang a torkomon.
Az életem nem változott meg, ugyanaz a dializáló főápoló vagyok, akinek a betegek a mindene, köztük érzem jól magam. Ugyanúgy folytatom az önkéntes munkámat, nevelem az egyetemista fiamat. Részt veszek a Boldogságklub életében, szervezésében. Mégis sokan megismernek és megkérdezik, hogy én vagyok az Aranyanyu? Ez mindig jól esik.
A munkahelyemen másnap arany pezsgővel vártak a kollégák. Azt mondták, ha nem lettem volna díjazott, számukra akkor is Aranyanyu vagyok. A betegek nagyon örültek, és elmesélték, hányan voksoltak rám az ismeretségi körükből és a családjukból. Ez a szeretet, ami erőt ad a munkámban.
