"Úgy érzem, hogy lassan eljön az ideje az önmegvalósításnak"

Simon Csilla 2011-ben a Richter Aranyanyu Femina különdíjasa már a díjátadó idején is mozgalmas mindennapokról számolhatott be, hiszen nem sokkal korábban adott életet két kisfiúnak. Unatkozni azóta sem sok ideje marad, hiszen férjével már négy gyermeket nevelnek.

Simon Csilla 2011-ben a Richter Aranyanyu Femina különdíjasa már a díjátadó idején is mozgalmas mindennapokról számolhatott be, hiszen nem sokkal korábban adott életet két kisfiúnak. Unatkozni azóta sem sok ideje marad, hiszen férjével már négy gyermeket nevelnek.

Úgy tűnik egyértelműen eltolódott a nemek aránya családotokban. Milyen érzés négy fiú édesanyjának lenni?

Amikor megtudtam, hogy a két fiunk mellé még két fiú érkezik, bevallom kicsit inamba szállt a bátorság, de annyira fantasztikus így együtt lenni. A nehézségek mellett rengeteg örömünk is van a gyerekekben. Az ikrek szültése után az első két évünk csak a picikről szólt. Mivel korábban érkeztek, nem volt könnyű életük indulása, ráadásul Ádám három hónaposan intenzív osztályra került egy fertőzés miatt. Sajnos az asztma sem került el bennünket, de most már jól vagyunk, köszönjük, mindenki egészséges.

Gratulálok a nagycsaládhoz! Ezek szerint aggodalomból is jutott nektek bőven. Az utóbbi időben már elkerült a szomorúság?

A férjemet sokszor csábították egy németországi munkára. Amikor a picik félévesek voltak, úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Négy gyerek mellett annyira megnövekedtek a költségeink, hogy ez tűnt a legjobb megoldásnak, kiköltöztünk Németországba. Pár hónappal a költözésünk után el tudtuk adni a pilisi házunkat, vettünk itt egy lakást, így mondhatom, hogy egy időre letelepedtünk. A családtól való elszakadás sem volt egyszerű és a beilleszkedés sem. Sokat gondolok rátok és minden Aranyanyura. Rendszeresen olvasom a híreket a honlapon és a facebook oldalon, ilyenkor mindig sóhajtozom. De jó lett volna ott lenni a találkozókon, díjátadókon! Nagyon a szívemhez nőtt az Aranyanyu projekt, rendkívüli kezdeményezésnek tartom és hálás vagyok Rácz Zsuzsának meg a Richter Gedeon Nyrt.-nek, hogy kitalálták és létrehozták. Úgy érzem magam köztetek, mint egy szerető családban, nagy öröm, hogy én is tagja lehetek ennek.

A merőben új környezet hozott-e egy emlékezetes találkozást?

Amikor kijöttünk, a férjem beiratkozott egy nyelviskolába, ahol megismerkedett egy-két emberrel. Közöttük egy magyar családdal, akik igazi áldásként cseppentek az életünkbe akkor. Azóta is napi szinten tartjuk a kapcsolatot, összebarátkoztunk. Ők most várják a harmadik lányukat, így még azt mondhatnám, hogy kiegészítjük egymást – nevet Csilla.

Az utóbbi időben mi volt a legnagyobb élményed?

Úgy érzem, túl vagyunk a nehezén. A nagyfiam most negyedikes, itt ilyenkor kell középiskolát választani. Legnagyobb örömünkre felvették őt egy elég jó suliba, ami valljuk be nem kis teljesítmény tőle, nagyon büszkék vagyunk rá.

Pár hónapja a kicsik elkezdtek oviba járni. Nem volt egyszerű a beszoktatás, hiszen még alig beszélnek. Ami itt egy helyi kisgyermeknél két hét alatt lezajlott, ahhoz nekünk két hónap kellett. Sajnos az óvodai pedagógusok itt egészen másképp viszonyulnak a gyerekekhez, mint otthon. A fiúk kötődésére azt mondták, hogy kórosan anyásak, ezért olyan nehéz a beszokás. Mostanra már úgy tűnik minden rendeződik, néha megszólalnak németül az oviban, nekem pedig délelőttönként van két és fél, három órám magamra és a teendőimre szabadon.

Mik a további terveid?

Jó itthon tevékenykedni a család körül és szükség is van egy szervezőre: a nagyok különórákra járnak, épp egy lakás átalakításon vagyunk túl, mégis úgy érzem, hogy lassan eljön az ideje az önmegvalósításnak. Szeptembertől szeretnék újra emberek között lenni, beintegrálódni a munka világába. Addigra a fiúk is egész naposak lehetnek az oviban.

Az Aranyanyu díjkiosztó után megkeresett egy kedves család, akik szeretnének egy idősotthont létrehozni Magyarországon. Ráéreztek régóta dédelgetett álmomra, így most közösen próbáljuk a lehetőségeket megkeresni. Szövögetjük közös terveinket, de a megvalósítás kissé nehézkesnek bizonyul. Természetesen nem adjuk fel.

Mit gondolsz, lesz különbség az itthoni és a német munkahelyed között?

Egészen biztos vagyok benne! Korábban már megpróbáltam félállásban dolgozni egy idősek otthonában, de rá kellett jönnöm, hogy a gyerekeknek még szükségük van rám itthon, ezért három hónap után visszatértem inkább anyai teendőimhez. Ez a három hónap azonban elegendő volt ahhoz, hogy megtapasztaljam a különbségeket. Itt sokkal gazdagabb és igényesebb eszközkészlettel, felszereltebb épületekkel, széles menüválasztékkal működnek az otthonok, mindemellett nagyot csalódtam a szakemberek hozzáállásában, az emberi kapcsolatokban. Nem csak az idősek otthonában, hanem az óvodákban iskolákban is merőben más testet ölt a törődés, az odafigyelés és a szeretet közvetítése. Most már biztosan állíthatom, hogy nincs okunk panaszkodni a magyar mentalitásra.Otthon mindenki megérdemelné a tiszteletbeli Aranyanyuságot, hiszen az alapvető hozzáállásuk is sokkal magasabb minőséget képvisel, mint a német szakembereké.

Nemrég találkoztam egy idős bácsival, akit még korábban ismertem meg az otthonban. Elszorult a szívem és vágyakoztam arra, hogy nap mint nap gondozzam őt, ahonnan én jöttem, ott mindenki szívvel-lélekkel végezte a teendőit.

Talán ez az, ami hiányzik otthonról, emiatt érzek honvágyat. Ahogy a nagy óvodásom mondta: Anya, nem mehetnék mégis vissza a magyar oviba, a magyar óvónénimhez?