Sosem éreztük kudarcnak

Az akkor 33 éves gyógypedagógus Pechan Eszter 2011-ben az Aranyanyu Díj döntőse volt. Eszter hat éve foglalkozott akkor már kutyás terápiával, két segítőjével, Bodzával és Jaffával együtt. A kutyás terápiát a pszichésen sérült gyermekek kezelésében kezdte el használni, Magyarországon az elsők között. Testvére számára Eszter egyfajta példakép is, ezért ő maga jelölte őt két éve, s bár akkor nővére fődíjat nem kapott, egy percre sem bánta meg, hogy ajánlotta őt.

Az akkor 33 éves gyógypedagógus Pechan Eszter 2011-ben az Aranyanyu Díj döntőse volt. Eszter hat éve foglalkozott akkor már kutyás terápiával, két segítőjével, Bodzával és Jaffával együtt. A kutyás terápiát a pszichésen sérült gyermekek kezelésében kezdte el használni, Magyarországon az elsők között. Testvére számára Eszter egyfajta példakép is, ezért ő maga jelölte őt két éve, s bár akkor nővére fődíjat nem kapott, egy percre sem bánta meg, hogy ajánlotta őt.

„Már középiskolás korunkban is sokat figyeltem őt munka közben, amikor már aktívan önkénteskedett. Tudni kell rólunk, hogy  a mi családunk ugyan  kifejezetten visszafogott, csendes, mégis türelmetlen emberekből áll, az lenyűgözött, hogy ha Esztert körbevették a gyerekek, hozzájuk mindig elképesztő türelemmel fordult” - kezdi Cecília a beszélgetést. Aztán arról mesél, hogy a nővérét mindig is nagyon bosszantotta az, ha egy gyerek állapotát, viselkedéseit hamar megítélik, ha az esélyeiről túl hamar születik vélemény, ha egyszerűen “leírják” őt. A legreménytelenebb eseteknek tartott gyerekektől sem riadt vissza, csak meg kellett találnia a módszert, amivel mindenki megérinthető. Ez lett a kutyás terápia, aminek révén  Eszter még azok elé is célokat tud kitűzni, akikről már mások lemondanának. Cili őszintén bevallotta,  hogy ő, erre a típusú munkára képtelen lenne, még akkor is, ha a segítői attitűdből lehet bennük valami családi örökségként is: maga is önkénteskedett fiatalon. A PECSA hőskorában kezdett kortárs segítőként fiatalok között dolgozni a Kapocs Alapítványon keresztül. A szervezet vezetőjével a mai napig tartják  a kapcsolatot.

Visszatérve nővérére, akire egyébként nagyon büszke, arról mesél, hogy Eszter azóta már a kutyás terápiások következő nemzedékének kinevelésén fáradozik. Mindezt úgy, hogy a tanítás mellett három gyerek édesanyja is, kifogyhatatlan energiával. Később Cili keserűen folytatva megjegyzi, hogy Eszter és a hozzá  hasonló szakemberek, megszégyenítően keveset keresnek, holott extra nehéz munkát végeznek. A segítő szakemberek nehéz helyzete mindig felháborítja, a helyzet pedig csak egyre rosszabb. Illetve csak  lenne, ha nem találnák meg őket néha ezek az apró, és egyben hatalmas sikerek is, mint amit az Aranyanyu mozgalma kínál. Olyankor, amikor ünnepeljük ezeket a nőket, kicsit meg lehet állítani a világot, egy pillanatra ki lehet belőle szállni. S bár nővére két éve végül „csak” a döntősöknek járó díjat vitte haza díjat, de annyi hálát, elismerést kapott elfogulatlan, vadidegen emberektől és elismert sikeres szakemberektől is, ami kivételes élmény volt az életükben.

“Amikor láttam, hogy Eszter azon a gálán mennyire boldog, tudtam, hogy a jelölésem tökéletes döntés volt. Nagyon örültem, hogy ezzel az ajánlással legalább közreműködhettem ebben  a jó élményben.”

Búcsúzóul megengedünk magunknak egy  kis kételkedést is: vajon az egyáltalán nem volt csalódás sem Eszternek, sem Cilinek, hogy végül is Aranyanyu-szobor nélkül maradtak? Cili meggyőzően vágja rá, hogy azt sosem érezték kudarcnak! Ott ülve a díjkiosztó gálán, hallva azokat a fantasztikus történeteket, amelyekről másként talán sosem hallanak, felért egy igazi feltöltődéssel, egy nagy lökéssel a jövőbeli tervekhez is. Eszternek több mint hízelgő, igazi büszkeség volt azokhoz a nőkhöz tartozónak  éreznie magát, akik már szintén nagyon sokat tettek másokért.”

Mi pedig úgy látjuk, ha a Richter Aranyanyu Díj  “a civil nők egyfajta Oscar-díja”, akkor érthető, hogy Amerikában miért van annyira nagy respektje már a jelöléseknek is, hogy mindenkinél örökre számon tartják!”